AERODINAMIKA ÉS MECHANIKA
Erre a két fő részre tagolható a versenyautók beállítása.
Mindkettő egyfajta tapadást kölcsönöz a versenygépnek, azonban funkciójuk merőben eltér egymástól. Az aerodinamikai tapadás az autó körül örvénylő levegő által keltett erők kiaknázását jelenti, míg a mechanikai a rugó, lengéscsillapító, felfüggesztés, stb. beállítások segítségével elsősorban az aerodinamikai értékek szinten tartásához szükségesek. Az „elsősorban” fontos jelző, mert a mechanikai tapadásnak sok más, igen lényeges feladatot is tulajdoníthatunk.
Az ismertetést kezdjük rögtön az aerodinamikával. Célja, hogy pályán tartsa a nagysebességgel száguldó versenyautót úgy a hosszú egyenesekben, mint a kanyarokban, vagy hirtelen irányváltások közepette. Az autó pályán tartásához szükséges leszorítóerő egy része a légterelőkön (a szárnyakon) keletkezik, míg másik összetevőjét a spoilerek adják, valamint az autó alatt ébredő szívóhatás képezi. Ezt a szívóhatást minden egyes autóra ható kölcsönhatás alatt (annyi mint: gyorsítás, lassítás, úthibák vagy egyéb egyenetlenség, illetőleg kanyarvétel) közel azonos szinten kell tartani, melynek módja, hogy az autó alja és az út közötti távolságot (nevezhetjük hasmagasságnak is, ám a továbbiakban utazómagasságként ismerhetjük fel) úgy lövik be, hogy az a versenyhétvége egészén - elöl és hátul - állandó értéket képviseljen.
Vannak olyan esetek (erőteljes fékezés vagy hosszú, nagyon gyors egyenesek), melyek alkalmával az autó orra olyannyira lenyomódna, hogy egy-egy pillanatra hozzá is érne az aszfalthoz. E ponton kapcsolódik be a mechanika, hiszen a mechanikai tapadást (lásd később) biztosító összetevők behangolásával (rugók, lengéscsillapítók, stb.) elérhetjük, hogy a tapadás két eleme egy egészként szolgálja a versenyautó tökéletes úttartását, beállítását.
Mechanikai szempontból a verseny előtt (a rendelkezésünkre álló adatok alapján a pályára előzőleg) kiválasztott lengéscsillapítók (lökésgátlók) gyakorlatilag változtatás nélkül szolgálják a tapadást, míg a rugókkal, a rugózással már másképp állunk. Különféle merevségű, keménységű és igazán hatékonyan más-más irányba dolgozó rugók állnak rendelkezésünkre annak megválasztására, hogy autónk keményebb vagy lágyabb rugózásúvá váljék. Az ismertetőben emlegetett kemény és lágy fogalmak azonban korántsem egyeznek a civil életben használt, utcai autók rugózási jellemzőivel, hiszen a versenyautók lengéscsillapítása olyan merev, hogy egy-egy úrvezető igencsak a jogosítvány visszaadásán gondolkozna.
A felfüggesztés és a futómű aprólékos beállításának döntően a kanyarokban van szerepe, melyek a mechanikai tapadás belövése során igencsak különleges kihívást jelentenek. Az autó viselkedését a kanyar három pontján vizsgálják: alul- vagy túlkormányzott-e a kanyarbejáratban, ki akar-e törni a kanyar közepén, s hogy akad-e elegendő tapadás a kanyarkijáratban történő kigyorsításkor.
Mivel az aerodinamika csak a nagyobb sebességtartományban játszik szerepet, ha az autó lassú kanyarokban viselkedik furcsán, akkor mechanikai változtatások szükségesek, amennyiben viszont gyors kanyarokban rakoncátlankodik versenygépünk jobb, ha az aerodinamikai jellemzők módosításán törjük fejünket.
Miért fontos a tapadás?
Az autókra szerelt gumiabroncsok csak akkor képesek a motor erejét a leghatékonyabban az aszfaltra (vagy egyéb útfelületre) átvinni, ha azzal kapcsolatban - pontosabban folyamatosan kapcsolatban - vannak. Ezt a kapcsolatot - az ún. aerocsomagon túl (ld. később) - a felfüggesztés elemeinek megfelelő beállításával biztosíthatjuk; ezek behangolásával találhatjuk meg az arany középutat, ami a szélsőségesen lágy és kemény rugózás között helyezkedik el valahol. Ha ugyanis autónk a pálya felületéhez és egyéb tulajdonságaihoz mérten túlontúl merev, az útegyenetlenségeken és „göröngyökön” a kocsi gyakran elveszítheti a kapcsolatot az úttal (felpattan), minek következtében a gumik nem tudják átadni a teljesítményt az aszfaltra. A túlzottan lágy rugózás sem kedvez az időeredménynek, hisz az előbb említett egyenetlenségeken vagy a hullámos aszfalton autónk beleng, ringatózni kezd, minek következtében az alja „püföli” az utat, nem beszélve arról, hogy a már belőtt aerodinamikai beállításainkra is kedvezőtlen hatást gyakorol. Előzőekhez álljon itt még néhány adalék, melyek ugyancsak befolyásolják autónk tapadási tulajdonságait:
Itt van például a levegő- és pályahőmérséklet, mely nem kifejezetten mondható állandónak sem egy napra, sem egy teljes hétvégére vonatkoztatva, ugyanakkor jelentős kihatással van a megfelelő gumikeverék típusának kiválasztására. Apropó gumik! Jellemzőjük, hogy kopnak. Az autóversenyeken használatosak pedig igen jelentős mértékben, mellyel párhuzamosan, s egyenes arányban tapadási tulajdonságaink is romlanak. Az abroncsokról lekopott gumimassza viszont a pályára kenődik, ami által a pálya felületének jellemzői is változnak körről-körre.
Nos, mi változik még a futam alatt? Az autó súlya. Mégpedig jellemzően az üzemanyag miatt, amelynek mennyisége a rajttól kezdődően fogy, majd tankoláskor újra megnő, s aztán újra csak fogy. Ekképp változik a lóerő/kilogramm arány, ám ezzel összefüggésben korántsem elhanyagolható az autó súlypontjának (a súlypont helyének) módosulása, ezáltal a súlyeloszlás (előre-hátra, s fel-le) mozgása.
Az előző - tulajdonképpen csak példaszerű - felsorolásból kiviláglik, hogy az autó tapadási- és menettulajdonságait hány és hány fizikai dolog befolyásolja.
Lássuk tehát a két legfontosabb beállítási összetevőt részletesen...
AERODINAMIKA (A SZÁRNYAK ÉS EGYÉB ELEMEK)
Az autók eme tulajdonságával már a ’30-as években foglalkoztak, tehát már a kezdet kezdetén törték rajta a fejüket a konstruktőrök, hogy a számos szögletes autót úgymond lekerekítsék. Azokra a kutatási folyamatokra azonban, melyek az autón ébredő leszorítóerővel foglalkoztak, mintegy 30 év várakozás után került sor. Ennyi idő szükségeltetett ahhoz, hogy a mérnökök az áramvonalasítással (is) kezdjenek el foglalkozni; ettől remélvén a sebességnövekedést. S ugyanekkor kezdtek elterjedni a mai értelemben használatos spoilerek is, melyeknek egyik állomáspontja volt a már-már fogalommá vált „wing-car” - a Lotus-csapattól. Itt alkalmazták hatékonyan először azt az aerodinamikai tényt, hogy a szárny felső felén rövidebb utat tesz meg a levegő, mint az alsón, ami által vákuum keletkezik (részletesen lásd később, a szárnyaknál). Jöttek még a „szoknyák”, majd mára odáig jutott az autótervezés, hogy a masinák kinézetre szinte teljesen egyformák.
A mai modern Formula 1-es autó vonatkozásában az aerodinamika egyszerűen a legfontosabb tényező. A csapatok költségvetésének számottevő részét a száguldó paripa légörvényekkel szemben tanúsított viselkedésének vizsgálata emészti föl, hiszen igen jelentős szempont, hogy már a tervezés folyamatában tisztázódjon: ezen örvények miként áramlanak a kocsi felett, alatt és körülötte. A légörvényeknek azonban nem csak a lehetséges legjobb leszorítóerő elérésében van döntő szerepe; ezen túl számos rendszer hűtését is szolgálják, mint pl. a fékét, a motorét és a váltóét.
Az aerodinamikai tulajdonságok tehát egy versenyautó legfontosabb paraméterei. Ezért van szükség az egyes formák légáramlástani hatékonyságának vizsgálatára - az ideális körülményeket biztosító szélcsatorna-teszteken túl a pályákon végzett gyakorlati kísérletek során is.
A Formula 1-es autón akkor keletkezik csekélyebb légellenállás, ha minél kisebb a fellépő turbulencia, azaz azok a károsnak mondható örvények, melyek akkor jelennek meg, amikor a levegő az autót, annak elemeit kikerüli, elhagyja. Az aerodinamikai szakemberek legfőbb feladata épp ezért az, hogy az autók a légáramlástan tekintetében (s az igencsak szigorú előírások figyelembe vétele, betartása mellett) minél „letisztultabb” képet adjanak. Ennek elérése érdekében négy fő területre koncentrálnak: a leszorítóerőre, a kocsi alatt jelentkező szívóhatásra, a keletkező légellenállásra, s nem utolsó sorban az autó egyensúlyára.
A sorban az elsőként említett összetevő, tehát a leszorítóerő alapvetően a kocsik szárnyain ébred, ahol is a fizika ezen ágának ama törvényét alkalmazzák, mely szerint a gyorsabban áramló levegő kisebb nyomással rendelkezik, mint a lassabban haladó, s a szárnykiképzésből adódóan a légáram lefelé nyomja a terelőelemet, ami által az egész autó a talajhoz préselődik. Épp ellenkezőleg, mint a repülőgépeknél hasznosított felhajtóerő, már csak azért is, mivel a szárnyak profilja pont ellentétes egymással.
Az előzőekben leírt préselő-hatás kiegészítéseként jelenik meg az autó alatt áramló levegő hasznosítása, mely a diffúzorban csúcsosodik ki, s szívóhatásként jelentkezik. A diffúzorról a későbbiekben még bővebb formában esik szó.
Egy F1-es nagydíj pályáján a leggyakrabban használt aerodinamikai segítségek az első és hátsó szárnyak beállítása, valamint az utazómagasság értékének meghatározása, azonban furcsamód a motor ereje is szerepet játszik a hatékony beállítás megtalálásában, hiszen egy erősebb motor nagyobb sebességre képes ugyanazon légellenállással, mint egy „lóerőszegényebb” társa. Ez az időeredményekben tükröződik a legkézzelfoghatóbban, mert a nagyobb légellenállás későbbi fékezést tesz lehetővé. Fontos tényező az előre kidolgozott boxtaktika is, mert több kiállással (többszöri tankolással) nagyobb fogyasztást előidéző, izmosabb leszorítóerőt biztosító beállításokat is alkalmazhatunk.
Az előzőek alapján talán már egyértelmű, hogy miért igényli az autó kisebb-nagyobb átformálását az, ha a szabályok értelmében pl. az első szárny magasságát növelni kell, hiszen így jóval több levegő áramlik az autó alá, amivel valamit kezdeni kell.
Az orrész kiképzése is meghatározó, hiszen a levegő itt találkozik először az autóval. Az egyes csapatok által használt, ívelt orrkiképzés jelentősen kisebb légellenállást biztosít, hiszen az ív oly módon vezeti meg a levegőt, hogy a keletkező örvények csekélyebb mértékben erősödnek a kocsi hátsó része felé haladva, így az ott elhelyezett aerodinamikai elemek nagyobb hatásfokkal működnek, mint erősebb örvénylésekkel.
Van egy találós kérdés: Mi az? Nem látjuk, nem halljuk, mégis nagydíjakat dönthet el?
A leszorítóerő
Találó név, hiszen az autót szinte a pálya aszfaltjához ragasztja. Segítségünkre siet abban, hogy autónk egy teljes körre vetítve gyorsabb legyen. Igaz ez azonban részekre bontva is: a pálya szakaszaira, a szabad- és időmérő edzésekre, s a verseny minden pillanatára. Ez az a jelenség, melynek folyamatos tökéletessé tétele a csapatok számára mondhatni minden pénzt megér. Ezért építenek vagy bérelnek szélcsatornát, s ezért alkalmazzák a legjobbnak tartott aerodinamikai szakembereket - olykor a botrányt is vállalva, hogy egyiküket „megszerezzék”.
Vegyünk csak szemügyre egy Formula 1-es autót!
Aerodinamikai elemek
Szárnyak (és terelőelemek) elöl, hátul, középen, s oldalt egyaránt. Mindezek mellett pedig a legkülönfélébb alkatrészek... Mind-mind a versenyautó menettulajdonságait jellemzik, ám ahhoz, hogy teljes képet alkothassunk, a különböző funkciókat egyenként szükséges górcső alá venni.
Első légterelő (szárny): kb. 1,5 méter széles, hozzávetőleg egy négyzetméter összfelületű terelőelem, mely az autó orrához kapcsolódik, s a jelenlegi szabályok értelmében a földtől minimum 100 mm magasságban helyezkedik el.
Hátsó légterelő (szárny): teljes felülete elérheti az első szárny dupláját is. Nevéből eredően az autó hátsó részén található a futómű alsó bekötési pontjához csatlakoztatva.
Karosszéria: ez az „elem” is termel leszorítóerőt, mindemellett stabilizálja az autó körül áramló levegőt, örvényeket.
Diffúzor: az autó aljrészének végén található aerodinamikai elem. Tulajdonképp egy erősen táguló alagútnak is nevezhetnénk, amin keresztül az autó alatt száguldó levegő távozik úgy, hogy az autót egy későbbiekben taglalásra kerülő fizikai törvény alapján az útfelülethez tapasztja. Hát ez az alagút a diffúzor.
Oldalsó terelőelemek: az első felfüggesztés és a motorhűtést biztosító nyílás között elhelyezkedő alkatrészek. Fő feladatuk az autó körül (mellett) haladó levegő irányítása, a hűtőnyílásba áramló légáram mennyiségének beszabályozása. Ezért a leszorítóerő termelésében csak közvetett szerep jut rájuk.
Futóművek: a szabadon lévő (borítással nem rendelkező) futóműelemek is speciálisan formázottak; alakjuk a szárnyprofilhoz hasonlítható, ami által egyfajta kisegítő szereppel szintén leszorítóerőt termelnek.
Általános alapelv (inkább tény), hogy minél gyorsabb a kanyarvétel, annál kedvezőbb tempóról kezdhetjük meg a kigyorsítást. A leszorítóerő jelenlétéből adódó tapadás miatt hatékonyabb a fékezés, és rövidül a fékút.
A szárnyak
A Formula 1-es rakétákon alkalmazott szárnyak működési elve szinte ugyanaz, mint a repülőgépeken használatos szárnyaké. Azonban míg a légi közlekedési eszközök szárnyfelületén felhajtóerő keletkezik, az autósportban pont fordítva: a leszorítóerő siet segítségünkre.
Hogy is van ez?
Az elv egyszerű: a szárny felső felülete az alsótól eltérő hosszúságú ívekből áll (a felső felület rövidebb, míg az alsó hosszabb; repülőknél fordítva). Az autósportban ez a különbség azt eredményezi, hogy felül a levegő lassabban áramlik (egységnyi idő alatt rövidebb utat tesz meg), alul nagyobb a sebessége (ugyanannyi idő eltelte alatt hosszabb utat tesz meg), majd végül a szárny végén egyszerre találkoznak. A levegő nyomása ezáltal a felső síkon magasabb, alul alacsonyabb, s ez a nyomáskülönbség a szárnyat - ezáltal magát az autót is - az aszfaltra passzírozza. (A mai, modern Formula 1-es autókat a szárnyak által nem ritkán 2-3 tonnányi súly préseli az aszfalthoz, hogy a kerekek megfelelő mértékben tapadjanak, s a meghajtott kerekek ne pörögjenek ki.) Az F1-ben ezt a fizikai törvényt használják ki - előnyösen.
Van azonban káros hatása is, hiszen a szárnyfelületen áthaladó levegő útjába épp a szárny áll, akadályozza a szárny nélkül amúgy zavartalan haladását, ami miatt a terelőelem végét elhagyván örvény (légörvény) alakul ki, mely légellenállást (szakszóval drag-ot) okoz. Igaz, hogy ezen örvények az autóra jóval kisebb hatással vannak, mint a „jótékony” leszorítóerő, légellenállási szempontból számolnunk kell vele: befolyásolja az autó végsebességét, s igencsak jelentkezik az üzemanyag-fogyasztásban is. Ebből adódóan az aerodinamikával megbízott mérnökök úgy próbálják kialakítani a szárnyakat, hogy azok „munkálkodásuk” során minél kisebb örvénylést okozzanak, vagy ha már okoznak, azokat különböző karosszéria-elemekkel hatékonyan vezessék, tereljék el. Tehát a szárnyak által a versenyautót olyan erősen kell az útfelületre szorítani, amennyire az csak lehetséges, azonban a meredekebb szárnyállásnál jelentkező nagyobb leszorítóerő nagyobb légellenállással is jár.
A kormányzás és a megfelelő erőátvitel biztosítása érdekében a versenyautón két (fajta) szárnyat találhatunk: első és hátsó szárnyat. Értelemszerűen az autó elején, illetve hátulján helyezkednek el, s különböző helyzetük mellett funkciójuk is merőben eltérő.
Az első szárny
Itt keletkezik az autó „összleszorítóerejének” egynegyede; persze csak „normális” esetben, hiszen ha autónk egy másik gép szélárnyékába ér, ez az érték akár 10 százalék alá is csökkenhet.
Gyorsulásunkra, végsebességünkre nincs befolyással - főként a kanyarvételi tapadásunk függ tőle. Minél közelebb helyezkednek el az aszfalthoz (persze csak a szabályok adta kereteken belül), s minél nagyobb a légterelőelemek dőlésszöge, annál nagyobb a leszorítóerő, mely általa keletkezik. A szárnyak végeit lezáró vezérsíkok (flaps), a kissé ferde szögben elhelyezett aerodinamikai elemek vezetik el a levegőt az első kerekek útjából.
Már e néhány mondatból is jól tükröződik, hogy az első szárnyak jelentősége igen nagy, hiszen ez határozza meg, hogy az autó milyen mértékben kormányozható, s mennyire fékezhető. Ha a pályajellemzőkhöz viszonyítva a szárnyon túl kevés leszorítóerő ébred, akkor autónk alulkormányzott lesz, romlik az irányíthatósága.
Az sem elegendő azonban, hogy megtaláljuk a megfelelő mértékű leszorítóerőt, az is fontos, hogy ez a szárnyak által biztosított erő egyenletes eloszlású legyen az autó teljes felületén. Hisz mit ér a nagy erő, ha annak egyenetlen eloszlása miatt eltolódik az autó precízen megtervezett súlypontja, ami által a pályán mutatott viselkedése mondhatni kiszámíthatatlan lesz.
Ebből adódóan menetdinamikai szempontból meghatározó jelentőség tulajdonítható a tengelyterhelési arány pontos beállításának. Ideális esetben az első-hátsó tengely terhelési aránya 50-50 %, tehát az autó egészének felületén egyenletes eloszlásban jelentkezik a leszorítóerő, a súlyeloszlás csaknem állandó, s az autó kiszámíthatóan viselkedik, jól vezethetővé válik.
Az első szárnyak felületéről a levegő jellemzően két irányba távozik: felfelé, s lefelé. Az elemek által felfelé terelt légáram tovább halad a futómű-elemek, a hűtést biztosító beömlőnyílások (oldalt és felül), valamint a hátsó szárny felé. Az alulra terelt levegő az autó alsó síkján végigáramolva (az aszfalt és az autó között) a diffúzoron keresztül távozik. A szárnyfelületen túlmenően a vezérsíkok is segítik terelgetni a levegőt - azt, amelyik rajta keresztül a hűtőkbe és a diffúzorba (először azonban az autó alá) áramlik.
A hátsó szárny
Ezen az aerodinamikai elemen keletkezik az autó leszorítóerejének meghatározó része. E légterelő megfelelő beállítása azonban mindig a legnagyobb sebesség (végsebesség) és a hátsó részen jelentkező leszorítóerő közötti kompromisszumból adódik. Részletesebben ez úgy fogalmazható meg, hogy ha nagy leszorítóerőt akarunk a hátsó szárny által kicsikarni (azáltal, hogy a szárnyfelületek dőlésszöge meredekebb) autónk hátsó részének stabilitása erősödik ugyan, azonban ezáltal jelentősen megnő az autó háta mögötti örvénylés, valamint a légellenállás, amely igencsak leredukálja az autóval elérhető legnagyobb sebességet. Tehát célunk, hogy a hátsó szárny dőlésszögének állításával kieszközöljük a lehető legnagyobb leszorítóerőt amellett, hogy az adott pályán versenyképes sebességgel száguldozhassunk.
Itt két olyan pályát kell példakánt megemlíteni, melyek jó ideje stabilan őrzik pozíciójukat a versenynaptárban, emellett karakterükben igencsak eltérnek egymástól. Ez a két versenycsík a monzai és Monte Carlo utcai ringje. Monzában, ahol a hosszú-hosszú egyenesek, valamint a csekély számú kanyar miatt szinte végig padlógázzal autózhatunk, kisebb dőlésszöget kell a hátsó szárny elemein beállítaniuk, ami által megnő a végsebesség, s kevesebb üzemanyag is fogy - adódik ez abból, hogy a hátsó szárny ilyen beállítása kisebb légellenállást, kevesebb légörvényt okoz a autón.
Épp az ellenkezője igaz az utcai pályának nevezett monte carlo-i ringre, ahol a sok és éles kanyar, a falak (korlátok) közelsége, valamint a kevés egyenes miatt nincs szükség a nagy végsebességre; sőt, óriási leszorítóerőt igényel. Sok istálló ezen a pályán extra szárnyakat is felszerel autójára, hogy ezáltal biztosítsák a megfelelő tapadást.
A hátsó szárnyak teszik lehetővé tehát, hogy a kanyarokból történő kigyorsításkor rendelkezésre álljon a kellő leszorítóerő. Alakjuk - azaz a szárnyprofil - meghatározásakor elsődleges feladat szem előtt tartani, hogy nem keltsenek káros örvényeket, s biztosítsák az autót elhagyó áramlatok leválását, hogy azok ne alakuljanak olyan szívóerővé, ami akadályozná az autó haladását. Tehát a légterelőknek lehetőség szerint meg kell akadályozniuk az autó hátulján keletkező turbulenciát.
A megfelelő leszorítóerő biztosítása során azonban káros örvények is nagyobb valószínűséggel jelentkeznek. Egyszóval meg kell találni az egyensúlyt a leszorítóerő nagysága, az annak elérésére fordított energia, valamint az elkerülhetetlenül keletkező turbulenciák nagysága között.
Összefoglalva: ettől az aerodinamikai elemtől függ, mekkora leszorítóerő ébred a hátsó tengelyen, mekkora erő viszi át a motorteljesítményt az útra, hiszen hiábavaló a lóerő, ha kipörögnek a kerekek. Ugyanakkor, ha nagy a leszorítóerő, nő a légellenállás, az autó fogyasztása a gumikopás, s nem utolsó sorban a hosszú-hosszú egyenesekben túl lassú lesz a kocsi.
Szívóhatás (a diffúzor)
Az autó úton tartásának másik fontos forrása az autó alatt képződő légörvény, illetőleg az, ahogy az autó alatt áramló levegő a diffúzoron keresztül elhagyja a versenyautót. Ezt, az egyszerű szemlélődőnek fel sem tűnő, azonban légáramlástanilag nagyon fontos elemet az alváz legvégén alakítják ki, s mint ahogy az autó összes összetevőjének esetében, itt is a fizikai törvényekre (jelesül a Venturi-effektusra) épül a működési elv. Hogyan is fejti ki ez a „rejtett” alkatrész jótékony hatását?
A levegő, mint minden gázhalmazállapotú anyag a lehető legjobban kihasználja a rendelkezésre álló teret. Ha egy egységnyi térfogatú gáz kitágul, nyomása fordított arányban csökken (kétszer akkora tér esetén a nyomás épp fele az eredetinek). A diffúzor működése pont erre a törvényszerűségre épül.
Az első szárny és az oldalsó terelőelemek által „befogott” légáramlatok bizonyos hányada a versenyautó alá kerül, mely az autó alján kialakított síkfelületű lemez alatt megtett utat követően (irányítottan) a diffúzorba áramlik. Ez az elem lényegében az alváz végének felhajlításával „készül”, melyet függőleges lapokkal lehatárolnak. Az egész szerkezet alsó vonala az alváz síkjának meghosszabbítása. Ezzel a kialakítással a diffúzor mellett elhaladó levegő nem tud abba beáramolni, csak és kizárólag az autó alól távozó légáramlat távozik azon.
Ebben a csaknem zárt térben - mely a levegőnek nagyobb teret biztosít - a távozó gáz nyomása lecsökken, sebessége megnő. Ezek után talán egyértelmű, hogy az autó felett és alatt áramló levegő közötti nyomáskülönbség (a felül nagyobb, alul kisebb nyomás) a szó szoros értelmében az aszfalthoz szívja a versenyautót. Tehát a kitáguló, s megváltozott nyomású levegő által képzett ellentétes irányú erők egy az egyben kihúzzák a légáramlatot az autó alól, mellyel a szívó mellett gyorsító hatást is kifejtenek. Nem véletlen hát, hogy a képzett - tulajdonképp - leszorítóerő (ráadásul légellenállás nélkül fellépő leszorítóerő) igencsak hatékony eszköze az aerodinamikai jellemzők alakításának.
A diffúzor működésére két, kézzelfogható példa:
Az első az, amikor a szerelők a boxba tolják a versenyautót (kb. 2-3 km/órás sebességgel), s a csekély sebességen is kialakuló nyomáskülönbség nem csak a port, hanem az apróbb kavicsdarabokat, gumidarabokat is felkapja.
A másik a sógorok A1-ringjén volt megfigyelhető, még pedig a célegyenes utáni első jobbosban (míg le nem aszfaltozták a bukóteret), ahol a legjobbak is rendszeresen elhagyták a pályát. Ekkor lehet csak igazán megtapasztalni a diffúzor hatását: a mintegy 30 cm magas alkatrész a nyomáskülönbségből adódóan nemritkán két, két és fél méter magasságig porfelhőt ver fel a versenyautó mögött.
Az utazómagasság (hasmagasság)
Az autóbeállítás szinte legkönnyebben megérthető része - persze szoros összefüggésben áll a már bonyolultabb rugózás és felfüggesztési jellemzőkkel, ám itt csak a reá vonatkozó ismeretek kerülnek részletezésre.
Bár a diffúzornál már taglaltuk, de nem árt ismételni:
Míg a mechanikai tapadás jellemzően a kerekeken ébred, addig az aerodinamikai tapadásnak az eddig már említett elemeken túl az autó alatt áramló levegő (illetve ennek befolyásolása) is összetevője. Szabályozása az utazómagasság módosításával történik (vagyis azzal, hogy az autó alja milyen távolságban van az aszfalttól), mely alapvetően szerepet játszik az autónk általános egyensúlyában.
A diffúzor hatása (mely egy fixen rögzített, nem mozgatható alkatrész) az utazómagasság változtatásával emelhető vagy csökkenthető. Ily módon érhetjük el, hogy az autó kívánalmainknak megfelelően - a palló drasztikus kopását, rongálódását elkerülve - olyannyira közel kerüljön az út felületéhez, amennyire csak lehet. természetesen kerülendő, hogy az autó alja túl sokszor az aszfalthoz verődjön.
(Itt kell megjegyezni, hogy az autó magassága nincs befolyással a gyorsulásra, s a végsebességre, csupán a versenygép pályán való viselkedését koordinálhatjuk vele.)
Alapszabály, hogy a hátsó magasságnak az elsőhöz viszonyítva mindig nagyobbnak, vagy azzal egyenlőnek kell lennie. minél nagyobb mértékű ez a különbség (értelem szerűen a hátsó magasság a nagyobb), annál jobban terhelődnek az első kerekek, s nő azokon a kanyarban tapasztalt tapadás. Ezzel egyetemben viszont nem szabad elfelejtenünk: a nagyobb első oldali tapadás túlkormányzottságot eredményez. Tehát az autónk elejét megemelve csökkenthetünk az első kerekek terhelésén, s növelhetjük a hátsókét - legyőzve ezzel a túlkormányzást.
Az utazómagasság növelése viszont azt is eredményezi, hogy több levegőt engedünk be a kocsi alá, mellyel kisebb szívóhatás jelentkezik. Fontos tény, hogy az autót a mérnökök úgy tervezik, hogy annak hátulja eleve mintegy 25 milliméterrel magasabban van, mint az eleje. Így bármilyen beállítást is alkalmazunk az utazómagasság tekintetében, ez a (csaknem) 2 és fél centiméter állandó differenciaként jelentkezik.
Megfigyelhető, hogy minél magasabbra emeljük autónk utazómagasságát, annál nagyobb lesz a futás közben tapasztalható oldalmozgás, illetőleg tágabb keretek között állítgathatjuk a rugóutakat. Ugyanakkor minél alacsonyabbra helyezzük autónk alját, annál jobb tapadást produkálhatunk.
Az autónk e jellemzőjét eleinte a rugózás mértéke diktálta, melyet a pilóták, csapatok választottak meg kezelőjük karakterének megfelelően. Később - ennek finomításaként, mintegy finombeállításként - megjelent a kerékfelfüggesztést hangoló „rúd” is (erről később), mellyel tovább nőtt az utazómagasság beállítási módozatainak száma.
Korántsem elémenve a későbbiekben taglalásra kerülő felfüggesztési beállításoknak, itt kell megjegyezni, hogy a rugókhoz illeszthető gumibakoknak a közhiedelemmel ellentétben igen kis hatásuk van az utazómagasságra; azok csak (a rugók előfeszítésével) az autó súlyából adódó berugózást csökkentik le - redukálva ezzel az aszfalthoz verődések számát.
Egy csöppnyi megjegyzés: az utazómagasság beállításának mértéke minden esetben az autó nyugalmi helyzetében értendő. Mozgás közben ugyanis a jelentkező leszorítóerő, a fékezés és gyorsítás közben, vagy a kerékvetőkön történő áthaladás, stb. következtében értéke, az első és hátsó rész egymáshoz viszonyított aránya állandóan változik. Ezért úgy kell megválasztanunk a magasságot, hogy a palló nehogy - még a rugók teljes „összenyomódása” esetén se - érje az aszfaltot.
A magasságot emelni kell, ha lágyabb rugókat használunk, hiszen lágyabb, ringatózóbb autó esetén nagyobb utat kell biztosítanunk a felfüggesztés elemeinek ahhoz, hogy ne koppanjunk az úthoz.
S még egy fontos dolog: az utazómagasság csökkentése (a kocsi leültetése), mely nagyobb szívóhatással jár együtt, nem kelt káros légörvényeket, miközben számottevő tapadást biztosít. Épp ezért kívánatosabb ezzel a paraméterrel operálni, semmint emelni a szárnybeállításokat.
S most következzenek olyan, egyéb elemek, melyek állítására szimulátorokban nincs lehetőségünk, de az aerodinamikáról alkotott összkép kialakításában játszanak „valamiféle” szerepet.
Oldalsó terelőszárnyak (barge boards, deflektor)
Ezeket, az autó körvonalába beleolvadó, a karosszéria mellett, az első kerekek mögött elhelyezkedő, szénszálból készült alkatrészeket gyakran észre sem vesszük, pedig nélkülük igen nehéz dolga lenne az aerodinamikai mérnököknek, hiszen feladatuk több összetevőjű: csökkentik a légörvényeket (turbulenciát), szabályozzák az autó alá (a diffúzor felé), s a hűtőbe (hűtőnyílásba) beáramló levegő mennyiségét, illetve annak irányát.
Az egyes pályákon alkalmazott aerodinamikai alapcsomagok eltérősége, valamint az autók és motorok különbözősége miatt méretük, alakjuk, elhelyezkedésük versenyről versenyre változik. (Például minél nagyobb a terelőelem távolsága az autó hossztengelyétől, annál több levegő áramlik az oldalsó hűtőnyílásokba, mellyel a motorhűtés fokozható. Ugyanakkor a nagyobb hűtés nagyobb légellenállást is eredményez.)
Futóműgeometria
Az aerodinamikai mérnököket nem is alkalmaznák az autósport királykategóriájában, ha a futómű elemeit (egyébiránt az autó bármely elemét, alkatrészét) nem hasznosították volna a légellenálás tekintetben.
Erre azon egyszerű okból adódóan nyílt lehetőség, hogy a futómű alkatrészei az utcai autókkal ellentétben (ahol a futómű burkolat alatt helyezkedik el, légellenállást nem generál), a Formula 1-es rakétákon szabadon állnak, s mindenképp érintkeznek a levegővel. Ezért két fontos szempontnak is meg kell felelniük: egyfelől olyan profillal kell rendelkezniük, hogy az a legcsekélyebb légellenállást tanúsítsák, másfelől leszorítóerőt kell termelniük. A mérnökök így olyan keresztmetszettel alkottak meg minden egyes alkatrészt, mely a szárnyprofilokkal szinte azonos.
Ebből adódóan az első és hátsó felfüggesztések elemein a levegő piciny légellenállással siklik keresztül, ugyanakkor mérhető leszorítóerő ébred rajtuk. (Csak egy példa: a korábban alkalmazott, kör keresztmetszetű elemekkel szemben mintegy tízszer kisebb a légellenállási tényezőjük.)
A kipufogógáz
A kipufogógáz aerodinamikai hasznosítása a mérnökök leleményességének másik fő mutatója. Felismerték azt, hogy a távozó gáz - túl a jellemzően magas hőmérsékletén - nagy sebességgel (tehát mozgási energiával) hagyja el a kipufogócsövet.
E két jellemző hasznosítására a technikai újítások folyamán két irányvonal alakult ki:
Az egyik esetében a kipufogócső az autó hátulján, szinte a karosszériával egy síkban, a diffúzorhoz közel végződik, ami által a kipufogógáz a diffúzorból kiáramló levegővel találkozik, felmelegíti s felgyorsítja azt. A sebesség és hőmérsékleti különbségből kifolyólag ennek hatása az, hogy a diffúzor szívóhatása nagy mértékben megnő, s nő a kanyarvételi sebesség.
Hátránya is van a megoldásnak: a sebességkülönbség miatt turbulencia jelentkezik, ami által romlik az aerodinamikai egyensúly, s az autó valamivel nehezebben irányítható lesz, s a kormánymozdulatokra „idegesebben” reagál.
A másik „iskola” tanai szerint a kipufogócső kivezetése a karosszéria felső részén található, s leginkább a periszkóphoz hasonlítható - tehát a karosszéria fölé nyúlik. Ezáltal a távozó kipufogógáz nem a diffúzorból kiáramló levegővel keveredik, hanem a hátsó terelőszárnyakra áramlik. Így a szívóhatással ellentétben leszorítóerő keletkezik, mindemellett számottevően csökken a hátsó légterelőkön keletkező káros légörvény mértéke. S mint mindennek, hátránya e megoldásnak is akad: méghozzá az igen nehézkes beépíthetőség, valamint az, hogy a csőkivezetés megfelelő s pontos pozíciójának megtalálása számtalan tesztórát igényel.
A karosszéria (sasszé)
Az autó legfeltűnőbb és leglátványosabb része. Formája, stílusa, kialakítása már önmagában is árulkodik az adott csapat versenygépéről. A látványon túlmenően azonban biztonságosnak, s olyan strapabírónak kell lennie, hogy a menet közben fellépő erőket elviselje, továbbítsa azokat az autó egyéb alkatrészei felé, ugyanakkor tompítsa egy esetleges ütközés hatásait.
Amennyiben az aerodinamikával foglalkozó részt áttanulmányoztuk, a leírtakat nagyjából elsajátítottuk, már joggal köszönthetjük játékostársainkat - egy honi magazinban e tárgykörben megjelent írás frappáns címével - eképp: „A leszorítóerő legyen veled!”