Csatlakozz hozzánk Facebook-on!!!

Üdvözöllek a fórumon!
Ahhoz, hogy hozzá tudjál szólni a témákhoz, regisztrálni kell ITT, ez 1percbe telik, és nincs aktiváló e-mail.

Szerző Téma: F1 technika - Minden ami az F1-es autókkal kapcsolatos  (Megtekintve 21088 alkalommal)

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

2009. Június 08, 17:04
Válasz #21

F1Andris

  • *
  • Információ Nem elérhető
  • Forma-1 Világbajnok
  • Törzstag
  • Hozzászólások: 3581
  • "Be on the edge"
    • Profil megtekintése
    • f1gp.hu
ő, igazából nem az enyém az érdem, nem én írtam. Már nem tudom hol találtam és gondoltam bemásolom ide, szerintem is érdekes. Azért örülök hogy tetszik! ;)

2009. Június 08, 16:36
Válasz #20

fish

  • **
  • Információ Nem elérhető
  • Gokart versenyző
  • Hozzászólások: 53
    • Profil megtekintése
Köszi F1Andris, hogy sok érdekes dolgot leírtál ide.Engem mindig is érdekektek az ilyen műszaki dolgok és sokat olvasok régi és a mai f1-es müszaki dolgoról.pl aktív felfüggesztés,f1 túrbómotorok meg egyebekről.

2009. április 19, 07:58
Válasz #19

F1Andris

  • *
  • Információ Nem elérhető
  • Forma-1 Világbajnok
  • Törzstag
  • Hozzászólások: 3581
  • "Be on the edge"
    • Profil megtekintése
    • f1gp.hu
A DIFFERENCIÁLMű

Az eszköz tulajdonképp egy mechanikai kapcsolat a váltó kimenete és a hátsó kerekek meghajtása között, mely a Formula 1-es autón a váltóval egybeépítve lelhető fel.

Ez a szerkezet helyileg ott található, ahol a motor forgótengelye a kuplungon keresztül a kiválasztott sebességfokozathoz csatlakozik - így juttatva át a váltási arány által meghatározott mozgási energiát a meghajtott kerekekre.

A differenciálmű (igen leegyszerűsítve) két jelentős feladatot lát el versenyzés közben.

Lássuk az elsőt!

„ő” foglalja magában  a végső sebességfokozatot (végfokozatot) meghatározó fogaskereket, melyen keresztül a váltó- és a differenciálmű tengelye egymáshoz csatlakozik.

Ezekből az áttételekből (az adott váltóbeállítást figyelembe véve) három méret áll rendelkezésre, s mindhárom kihatással van az összes előremeneti és a hátrameneti sebességfokozatra. Az alacsonyabb arányt biztosító végfokozat növeli a gyorsulás mértékét, azonbanez a csúcssebességekre is kihatással van - mégpedig csökkenti azt. A nagyobb arányt képviselő fogaskerék pedig éppen ezzel ellentétes hatást gyakorol a tulajdonságokra: autónk lassabban gyorsul, ugyanakkor nagyobb végsebességre képes. Épp ezért ajánlott mindig a középső áttétellel kezdeni beállításainkat, s a sebességfokozatokat ekképp módosítani lefelé vagy felfelé; oly mértékben, ahogyan az szükséges. Meg kell jegyezni, hogy ez a változtatás a szárnybeállítási arányok kisebb módosítását is igényelheti. Mivel a sebességváltási arányok és a végfokozat felfelé módosítása csökkenti a kerekekre ható nyomatékot, az effajta változtatások általában esős időben, vizes aszfalton használatosak - akkor, amikor az abroncs és az útfelület tapadási tényezője leredukálódik. Az arányok növelésével elkerülhetjük a kerekek túlzott kipörgését.

És a második funkció...


A differenciálmű szükségessége - a végfokozat behangolásán túl - egy gépjármű üzemtannal foglalkozó könyvben valószínűleg ekképp lenne megfogalmazva:
Alapvető tény, hogy a külső íven haladó kerék nagyobb utat tesz meg, mint a belső oldali. Amennyiben mindkét oldali kereket egy merev tengellyel hajtanánk meg, úgy igen nagy abroncskopással számolhatnánk, ugyanakkor autónk hajlamos lenne a kanyarokban a kisodródásra. Ennek elkerülése érdekében a meghajtó tengelyen elhelyezendő fogaskerekek bolygókerékként megosztásra kerülnek, így egyenlítve ki a kerekek közötti fordulatszám különbséget. Egyenes menetben a differenciáálmű bolygókerekei nem fordulnak el - egyenlő arányt biztosítva a kerékmeghajtásnak. Ívmenetben (kanyarban) viszont a fogaskerekek kialakítása miatt amennyivel az egyik kerék lassabban, a másik annyival gyorsabban forog.

A differenciálműnek azonban hátrányos tulajdonsága is létezik: egyenesbeli elinduláskor például, ha a két oldali kerekek tapadási tényezője között nagy a különbség (mondjuk, ha az egyik oldalon nedves vagy poros - ne adj’ Isten jeges az aszfalt), a csúszósabb felületen induló kerék gyorsabban forog, mint a másik oldali. Ebből eredően az autó kisodródhat, vagy épp el sem tud indulni, hiszen a csúszósabb útfelületen a kerék őrült módjára pörög, míg „társa” áll.
Nos, ezt a kedvezőtlen jelenséget küszöbölhetjük ki a differenciálműhöz kapcsolódó következő, fontos feladattal...

A differenciálzár


A differenciálmű bemeneti, és a kerékmeghajtás áttétele különböző mértékben variálható, a Formula 1-ben használatosaké azonban bizonyos kereteken belül mozog. Ennek a kapcsolatnak a „szintje” határozza meg a meghajtott kerekekre külön-külön jutó forgatónyomaték mennyiségének arányát.
Alapul véve a megfelelő fogaskerék-áttételek korábbi „belövését”, nagyon egyszerűen fogalmazva azt mondhatjuk, hogy százalékban megadhatjuk azt az értéket (és mértéket), melynél a differenciálzás működésbe lép. Pl. 80 %-ra beállítva a zár akkor fejti ki hatását, amikor az egyik kerék (az átadott forgatónyomatéktól) 80 %-kal gyorsabban pörögne, mint a másik. Ekkor kell a differenciálzár, mely csak ekkora sebességkülönbséget enged a két hajtott kerék közt - tehát a difi 80 %-os sebességkülönbségnél zárja a hajtott tengelyt, melyből adódóan nagyobb gázadásokat is eszközölhetünk (az autó kitörése nélkül).

Ugyanakkor egy rakás lóerő vész kárba a difizár működésbe lépése előtt, hisz az eszköz a gyorsabban forgó kerékre helyezi a nyomaték nagyobb részét, s mire az eléri a tapadási határt, abroncsunk futófelületét inkább az aszfalton hagyjuk ahelyett, hogy a fölös energiát arra fordítanánk, hogy inkább a lassabban forgó kereket hajtsuk vele.

Jobban tesszük tehát, ha a differenciálzár beállítását az abszolút közép, 50 %-os értéknél kezdjük, s érzésünk szerint innen lépkedünk fel-, illetve lefelé - attól függően, hogy mekkora vonóerőt érzékelünk, s melyik érték a legszimpatikusabb számunkra.

Feltétlenül itt kell megjegyezni, hogy a differenciálzár beállításaival csakis a túlkormányzottság aktuális mértékét szabályozhatjuk (csökkenthetjük vagy növelhetjük); egy túlkormányzott autót csupán csak közelebb vihetünk az alulkormányzottság érzete felé, de a hatást megfordítani nem tudjuk. Egy alulkormányzottan belőtt autó viszont bármilyen difizár beállítás mellett is az marad.

A jelenlegi F1-es szimulátor-játékokban a differenciálzár-beállítás alapértelmezés szerint alacsony (megközelítőleg 30 %-os), mely kedvező stabilitást nyújt a kanyarkijáratokban, s megfelelő húzóerőt a kigyorsítások alkalmával. Ugyanakkor „izgatott” viselkedést tapasztalhatunk fékezéskor és bekanyarodáskor. Ezek a tézisek alapjában véve a gázadás fázisára vonatkoznak, azonban alaposabban kidolgozott játékokban, vagy újabb modokban (de a mai F1-ben is) a gázelvételkor, fékezéskor fellépő hatásokat is beszabályozhatjuk - szintén a differenciálzár ide vonatkozó beállításaival.

A fékezési fázisra vagy a motorfék üzemre épp fordítva igazak a százalékok, vagyis a kisebb érték jobb stabilitást biztosít lassítási szakaszban, mivel nem engedi külön-külön lassulni, blokkolni a hajtott kerekeket, hiszen a difizár már alacsony értékű eltérésnél is működésbe lép - azaz a legmegfelelőbb arányban osztja el a nyomatékot a jobb és baloldali kerekek között. Ezáltal lassan, kontrollálhatóan engedi befordulni az autó orrát.

S ahogyan már megszokhattuk: itt is van DE...

Miután lassan fordul gépezetünk, nem is padlózhatunk túl korán, hisz autónk később kerül abba az állapotba (a megfelelő fordulási szögbe), amikor már gond nélkül gyorsíthatunk. S mint azt a gyorsaság aranyszabályából tudhatjuk: a kanyarokba lassan be, ám azokból gyorsan ki.

Álljon itt egy példa e könyv legfőbb alapjául szolgáló Racer Alex, Advanced Setup Guide c. írásából, mely kellőképp illusztrálja az előzőekben leírtakat:

A hőskorban, mikor e beállításoknak (a maiakhoz mérten kiforratlan technikák miatt) még jóval nagyobb szerepe volt, a nagy öreg, Jean Alesi tudta szinte a legjobban, hogyan kell a differenciálzárat tökéletesen beállítani - persze a saját vezetési stílusához. Gázadással és az autó csúsztatásával képes volt úgy terelgetni járművét, hogy annak eleje és hátulja a legprecízebben illeszkedett a pálya kanyarjaihoz. Vezetési stílusa, s az ahhoz hangolt beállítás lehetővé tette, hogy a monzai Parabolica-kanyar előtt a lehető legkésőbb fékezzen, majd egy „apró” gázadással (túlkormányzást kierőszakolva) az autó orrát a belső ívre ragasztotta, s mindezek után a gázpedált lepadlózva a kigyorsítási szakaszban már száguldott is az ideális íven, mint a Millenium Falcon a hiperűrben...

2009. április 19, 07:57
Válasz #18

F1Andris

  • *
  • Információ Nem elérhető
  • Forma-1 Világbajnok
  • Törzstag
  • Hozzászólások: 3581
  • "Be on the edge"
    • Profil megtekintése
    • f1gp.hu
A SEBESSÉGVÁLTÓ

Miért is szükséges a sebesség (nyomaték) váltó?

A meghajtást biztosító motor és a kerekek közé változtatható áttételű hajtóművet kell „behelyezni”. Ez alapelv. De mi okból írják ezt a témával foglalkozó szakkönyvek?

Egy belső égésű motor terhelés alatt (feltéve ha nem egy elefánt ül rajta, hanem egyszerűen „csak” jár) nem indítható el. Azaz elindítható, csak ahhoz maréknyi vasreszeléket kell kiemelnünk a fogaskerekek alól. S ha már elindultunk, kis fordulatszámon (mondjuk alapjáraton) a leadott teljesítmény igen kicsi. Mindemellett az autókba (jelen eseten a versenyautókba) szerelt motor üzemeltetése csak akkor gazdaságos, ha viszonylag szűk, a legkedvezőbb üzemanyag-fogyasztású fordulatszám-tartományban működik, s nem mellékes az sem, hogy menet közben a kerekek fordulatszáma jóval tágabb határok között mozog, mint a motoré. F1-es masinánk elindulásához, majd az elindulás utáni gyorsításhoz (nem beszélve az esetleges emelkedők leküzdéséről) nagyobb nyomatékra van szükség. S mi van akkor, ha száguldozni (is) akarunk? Ehhez is sebességváltó kell... A legjobb, legnagyobb egyenesbeli sebesség eléréséhez kisebb a nyomatékigény, ám nagyobb kell legyen a „megjelenő” fordulatszám.

Tudnunk kell azt is, hogy ahány (a Formula 1-ben általában 6-7) sebességfokozatot szeretnénk „látni” váltóművünkben, annyi fogaskerékpárt kell „beszerelni”. Bár egy normális autóverseny csak előrefelé halad, de belegabalyodhatunk olyan helyzetbe is, melynek során hasznát vesszük az „R” betűnek is... Tehát szintén a nyomatékváltó (no, rendben, nevezzük már végre hétköznapi, s nem szakmai nevén: sebességváltó) gondoskodik a hátramenetről is - hiszen a hátunk mögött dübörgő motor csak az egyik forgásirányban működik.

Hogy mi köszönhető még a váltóműnek?

A fogyasztás csökkenthető, a motor élettartama viszont növelhető, ha a motor nagyobb sebesség-tartományban nem a maximális teljesítményhez közeli nagy, hanem a sokkal kedvezőbb fogyasztás közelében lévő kisebb fordulatszámon üzemel. Azonban tudnunk kell, hogy gyorsításhoz, előzéshez vagy egy elénk „tornyosuló” emelkedő leküzdése esetében vissza kell kapcsolnunk, hiszen kis fordulatszámon nem lesz elegendő vonóerőnk.

Egy mai Formula 1-es autóban hosszirányú, félautomata váltóművet alkalmaznak. A váltómű kapcsolója szervószelepeken keresztül a kormánykerékhez kapcsolódik, mely elektromos kapcsolatban áll az autó hátsó részében elhelyezett vezérlőkkel. Ezek a vezérlők hidraulikusan mozgatják a sebességváltót, mely biztosítja, hogy azok kapcsolódjanak, avagy sem a kiválasztott sebességgel (sebességfokozattal). Egy processzor által vezérelt rendszer működteti a kuplungot (merthogy ez is kell a váltáshoz, ám ma a versenysportban a klasszikus kuplungrendszer már nem igazán használatos), ez illeszti össze a motor fordulatszámát, s megakadályozza, hogy váltáskor károsodás érje akár a váltót, akár a motort. Ez a rendszer előre programozott  „mintákat” használ, mely a visszaváltogatást szabályozza - eltérően a teljesen automata fel- és lefelé váltástól. S ugyanez a rendszer biztosítja, hogy a váltás ideje (a szabálykönyv szerinti) 20 és 40 milliszekundum között legyen, mert „átmenet nélküli váltás” nem lehetséges, nem engedélyezett - habár manapség ez irányban is történnek kísérletek.

A sebességváltó autón belüli elhelyezkedése döntő szempont. Részben azért, mert az - a hátsó felfüggesztéssel ellentétben - tulajdonképp az alváz szerves részét képezi. Az erőátviteli berendezés legtöbbször használt anyaga a színtiszta titánium volt, azonban a titánium-ötvözetek felfedezése, valamint a szénszál erősítésű anyagok megismerése, megjelenése óta egyre inkább háttérbe szorultak.

A sebességváltó menetiránynak háttal kerül beszerelésre, hiszen a könnyített anyagok kopása miatt igencsak fontossá vált a fogaskerekek gyors cseréje. Ezek a differenciálmű hátsó része körül helyezkednek el, s az autó farrészénél lehet hozzájuk férni. A fejlett technikának és technológiának köszönhetően mára már az is lehetségessé vált, hogy a váltómű mind a hét fogaskerekét cirka 30 perc alatt ki lehet cserélni.

Nemrégiben olyan megoldás is megjelent a királykategóriában, melynél a fő motorblokk úgymond egybeöntésre került a sebességváltóval, melynek következtében mintegy egyesült a motor-váltó egység, s ettől nagy mértékben emelkedett az autó szilárdsága, merevsége.

Minden egyes - egyik fokozatból a másikba történő - váltás időbe kerül. Két fokozat kapcsolása között létezik egy piciny időintervallum, amely abból adódik, hogy a félautomata váltó pneumatikus kuplungja által a fogaskerekek szétválnak egymástól (nem kapcsolódnak), majd egy másik fogaskerékpár összeilleszkedik. Tehát az autó egy felfelé történő váltásnál egy rövid ideig nem gyorsul - a sebesség stagnál vagy épp egy kicsit esik, mielőtt a váltási mechanizmus befejeződik (kapcsolódnak a fogaskerekek), s újra gyorsítást tapasztalhatunk.

Ennek természetesen nem kellene így lennie, hiszen szintén a technikai fejlődésnek köszönhetően ma már léteznek olyan váltóművek is, melyek fokozatmentes átmenetet biztosítanak az egyes sebességek között, azonban ezek a megoldások - a már említett technikai szabályzat vonatkozó pontja értelmében - a Formula 1-ben (sajnos vagy nem sajnos) nem használhatók.

A fogaskerék áttétel

A váltó fő funkciója tehát, hogy maximálisra növelje a motor (lóerőben mért) teljesítményét, s a jelentkező forgatónyomatékot úgy ossza meg, hogy az a pálya vonalvezetése által megkívánt sebességtartományokban mozogjon. Ez nagyon leegyszerűsítve úgy érhető el, hogy előre menetben mindig a megfelelő méretű fogaskerék köti össze a motort - a váltón keresztül - a kerekekkel.

(Az FIA szabályai a használható, előremeneti  sebességfokozatok számát jelenleg 4 és 7 között határozzák meg, napjainkban azonban a legtöbb Formula 1-es autó 6 és 7 előremeneti, plusz egy hátrameneti fokozatot használ.)

Mikor sebességet váltunk, minkét esetben (le és fel) egy forgattyús rúd adja át az energiát megfelelő arányban a meghajtott kerekeknek. Ezek a fogaskerekek azonban nagyon sérülékenyek, és csupán egy verseny hosszát bírják ki, illetve a versenyhétvégén nemritkán többször is cserélik.

(Az előremeneti fokozatokon felül a szabályok lehetővé tesznek egy hátrameneti sebességet is, mely lényegében kevésbé fontos a verseny alatt, ezért igencsak könnyűek és sérülékenyek.)

Minden sebességfokozati tartomány két, egymáshoz illeszkedő fogaskerék méretéből adódik; ez határozza meg a váltás arányát. Egy fogaskerék (a fogazott hajtótengely) a kuplung fő tengelyén helyezkedik el, a többi ezen kívül, melyek a forgást továbbítják a differenciálmű felé. Ezek a fokozatok (a főtengelyen lévő és az épp aktuális fokozat) összekapcsolódnak, de bármely esetben csak egy váltási arányt határozhatunk meg.

Alapesetben 69 különböző váltási arány áll rendelkezésünkre, mely nem tartalmazza a differenciálmű beállítását. Minden fokozatot két érték határoz meg a legegyértelműbben. Létezik egy xx/yy formátumú viszonyszám, melyből leolvasható a váltási arány mértéke - magyarán: a két megjelenő szám az egymáshoz kapcsolódó fogaskerekek fogainak számáról tudósít, s ez határozza meg az aktuális áttétel arányát.

Rendelkezésünkre áll még egy xx/yyy formátumú érték is, mely a kiválasztott váltómű kombináció végső sebességfokozatát hivatott jelezni. Ez a viszonyszám határozza meg, hogy a forgótengely milyen fordulatszámon forogva adja át hatását a meghajtott, hátsó kerekekre. Megjegyzendő, hogy amint a differenciálmű beállításával meghatározott végfokozatot módosítjuk, az összes arány megváltozik amellett, hogy az xx/yy arányszám első értéke változatlan marad. A differenciálmű (tehát a végső fokozat) beállítása a pilótafülkéből menet közben is módosítható - de erről később, a differenciálmű leírásáról szóló részben esik szó bővebben.

Amikor a váltási arányokat állítjuk be, két tényezőt alapvetően figyelembe kell vennünk. Az első, hogy mekkora a pályán teljesíthető legnagyobb sebesség, a második, hogy mekkora tempóval vehetjük be az aktuális aszfaltcsík leglassabb kanyarját, hiszen a váltóáttétel alapvetően a gyorsulást és a végsebességet határozza meg. A leglassabb kanyarok általában második sebességfokozatban teljesíthetők, de nem elképzelhetetlen, hogy egyesben kell vennünk (pl. egy hajtűkanyart). Ennek az aránynak a meghatározása után koncentrálhatunk az utolsó (hatodik vagy hetedik) fokozat beállítására. Miután nagyvonalakban meghatároztuk a két szélső értéket, folytathatjuk a 3-tól 5-ig (egy hétsebességes váltó esetén 3-tól 6-ig) terjedő fokozatokkal úgy, hogy a lehető leghamarabb érjük el a pályán teljesíthető maximális sebességet.

Amennyiben  a pályán a már említett hajtűkanyar található (mint pl. a francia ringen), az első fokozatot kell alapvetően kanyarvételi sebesség-fokozatnak tekinteni. Ha a leglassabb kanyar kettesben teljesíthető, akkor az első sebesség tulajdonképp csak a verseny rajtjánál használatos. Ennek ellenére - a végső fokozattal egyetemben - fontos szerepet játszik a váltási arányok meghatározásában.

Közepesnek mondható startpozíció elérése esetén arra kell koncentrálnunk, hogy minél nagyobb gyorsulással érjük el a második sebességfokozatot. A mezőny hátsó traktusából indulva pedig egyetlen lehetőségünk van jobb eredmény elérésére: az első fokozatot (annak arányát) csökkentenünk kell (természetesen kísérletezve, lépésről lépésre), míg a kívánt és optimális hatást el nem érjük. ellentétes esetben pedig pont fordítva.

(Rajtautomatika használatával - ami most éppen tiltott -, nincs túlzott jelentősége az effajta beállítással bíbelődni, mindazonáltal nem árt megismerni, minek milyen hatása van.)

Az első fokozat beállításakor figyelembe vehetjük még a célegyenes (vagy épp „célgörbe”) lejtvonalát is, mert számos pályán találkozhatunk olyan helyzettel, hogy a célegyenes emelkedik vagy éppen lejt. Abban az esetben, ha emelkedőn rajtolunk, kicsit rövidebb áttételt kell beállítanunk az egyes sebességfokozathoz, ha pedig lejtőn indulunk neki a versenytávnak, akkor viszont hosszabbat. Higgyük el, hogy a rajtnál ez is nagyon fontos, hiszen az ott megnyert helyek sokat számítanak majd a későbbiekben.

Leszögezhetjük tehát, hogy a legjobb teljesítmény-leadás érdekében minél nagyobb sebességfokozatot állítgatunk, annál közelebb kell egymáshoz állniuk az áttételeknek. A 2-s és az utolsó fokozat közötti rész hangolását pedig mindig az adott pálya speciális tulajdonságai határozzák meg: a közepesen gyors részek 3-asban vagy 4-esben teljesíthetők-e inkább, vagy épp van-e előzésre alkalmas pont, kanyar (mondhatni a többinél fontosabb pályaszakasz), stb.

A legfelső sebességfokozat beállításakor azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy az áttétel mindig összefügg a hátsó szárnybeállítással is. Megtörténhet ugyanis, hogy hiába kapcsolunk egy hosszú egyenesben a legmagasabb sebességbe, autónk egyáltalán nem hajlandó gyorsulni. Ennek kiküszöbölésére két, alapvető megoldás létezik: a hátsó szárny dőlésszögének csökkentése (de ha már órákat vesződtünk a helyes beállítás megtalálásával, akkor nem éri meg elölről kezdeni az aerodinamikai - sok minden másra hatást gyakorló - beállításainkat), illetve az áttétel(ek) csökkentése.

Meredek hátsó szárnybeállításnál ugyanis a légáramlat olyannyira lenyomja, a földhöz tapasztja az autó hátsó traktusát, hogy kisebb nyomatékkal a motorban nincs elegendő szufla a „felpörgéshez”, tehát a legmagasabb fokozatban nem tapasztalhatunk kívánt gyorsulást.

A legfelső fokozat lesz tehát az, melyet a pálya leggyorsabb szakaszaira alkalmazunk. Ez teszi lehetővé, hogy a motor a teljesítménygörbe csúcsán működjön. Szóval ezt a fokozatot nyilván másként kell behangolnunk egy olyan ringen, ahol az elérhető legnagyobb sebesség 200 km/h, mint egy másikon, ahol 300 felett száguldozhatunk.

Tételezzük fel, hogy motorunk maximális (még nem káros) fordulatszáma x. Ez az x az az x, melynél az „erőmű” a lehetőségekhez mérten még optimálisan fogyaszt, de elegendő vonóerőt szolgáltat (azaz még húz) ahhoz, hogy gyorsulásunk is legyen - ugyanakkor a magas fordulatszámtól még nem kell szeméttelepre hajítanunk a motorunkat.

Nem kívánhatjuk tehát, hogy maximális terhelés esetén x helyett x-500-zal vagy x+500-zal pörögjön, hiszen az első esetben hiába nyomjuk ki a gázpedált az autó orrán, mégsem érzünk elegendő vonóerőt. Nos, ekkor rövidíteni kell a váltóáttételt, hogy a beépített motor elérje az ominózus x-et. Második esetben túl rövidre szabott a legfelső fokozat áttétele, s túlpörgethető a motor anélkül, hogy gyorsabb ütemben haladnánk. Hát ezzel igencsak gallyra vághatjuk a „lóerőgazdát”, azaz az sem elképzelhetetlen, hogy felrobban a motor - úgymond kikönyököl.

2009. április 19, 07:56
Válasz #17

F1Andris

  • *
  • Információ Nem elérhető
  • Forma-1 Világbajnok
  • Törzstag
  • Hozzászólások: 3581
  • "Be on the edge"
    • Profil megtekintése
    • f1gp.hu
A FÉKRENDSZER

Azt ma már senki sem vitatja: ha a Formula 1 az autóversenyzés csúcsa, akkor az ott használatos fékrendszer a csúcsok csúcsa.

A csapatok számtalanszor tesztelnek különböző pályákon, melynek keretén belül az sem ritka, hogy más Formula-bajnokságokból érkező pilótáknak is adnak lehetőséget a csúcskategória technikáinak kipróbálására, akik nem is a hihetetlen sebességtől, hanem a masinák fékerejének brutális hatékonyságától lepődnek meg, s erről „áradoznak” leginkább.

Pedig egy Formula 1-es autó fékrendszere ugyanolyan hagyományos hidraulikus fékek elvén alapszik, mint akármilyen utcai autóé; fékpedálból, dugattyúkból, fékpofákból és féktárcsákból áll. Az elképesztő fékhatást egyértelműen a versenyautó könnyű súlya, ugyanakkor az alkatrészek, valamint a fékszelepekhez felhasznált anyagok különlegessége okozza.

Azt már a sportág öreg rókái is tudták, hogy a gázpedált nem kunszt tövig nyomni - száguldásra mindenki képes. S hogy akkor mi az autóversenyzés művészete? Gyorsan lassulni, biztonságosan megállni, s autónkat az úton (pályán) tartani. Ehhez semmi másra nincs szükség, mint időben a kellő hatásfokkal a fékpedálra lépni - hiszen a Formula autók fékrendszerénél is pedál biztosítja a fékezőerőt, mely egy pumpán keresztül a fékfolyadékkal telt kettős főfékhengerbe jut (az első és hátsó fékeket külön-külön, függetlenül működtetve). Ezek a hengerek adagolják a fékfolyadékot az autó mind a négy, különálló fékhengerébe (egyes csapatoknál kerekenként két fékhenger található, így a fékrendszer összesen nyolccal működik). A folyadék nyomás hatására a dugattyúba áramlik (ezekből fékhengerenként rendszerint négyet alkalmaznak), amelyek odaszorítják a szénszál erősítésű fékpofákat a forgó féktárcsákhoz. A fékpofa és a tárcsa közötti súrlódás lassítja le az autó.

Nos, melyik a leggyorsabb F1-es pálya? Bátran mondhatjuk, hogy a monzai. Itt nem ritka (főleg a célegyenesben), hogy jóval 300 km/h felett száguldanak a pilóták - még a tök utolsó istálló autói is... Ennél a sebességnél mintegy 150-200 méterrel a kanyar előtt beletaposva a fékpedálba 4 másodperc múlva már „csak” hetvennel „poroszkálnak” a kanyarban. Ha ezeket a fékeket kipróbálnánk az utcai autókon, mi, tapasztalatlan s testedzetlen „úrvezetők” szó szerint felkenődnénk a szélvédőre. Persze ezért van a személy- és versenyautókban is biztonsági öv, ám a mérhetetlen lassulás következtében az egyszerű, nem épp sportfiziológiai erőnlétéről híres „halandót” egészen biztos, hogy a szívroham kerülgetné - egy kis bordatöréssel megspékelve...

A fékek tehát egyedülállóak a Formula 1-ben. Nemcsak a fent leírtak miatt, hanem azért is, mert egyike azon (nagyon fontos) alkatrészeknek, melyet a csapatok nem saját maguk gyártanak - „csak” alkalmazzák őket. Két cég (a Brembo és az AP Racing) gyártósorain készülnek ezek a hihetetlen szerkentyűk, s bár nemrégiben az előbbi felvásárolta az utóbbit, F1-es projektjeiken szigorúan külön, már-már ellenfelekként dolgoznak. S ennek - meg persze a versenyautósport számtalan újításának - hála a zárt versenypályák biztonsági összetevői (mint a felbecsülhetetlen értékű fékek) nap, mint nap megjelennek a hétköznapjainkban, biztonságtechnikai vonatkozásban meghosszabbítják az utakon eltöltött perceinket. Szóval a fékek majdhogynem tökéletesen egyformák az egyes autókon - kivéve a féknyergeket, hiszen ezek geometriai kialakítása általában függ az autók különböző felfüggesztés-rendszerétől.

Az óriási sebesség, illetőleg a súlycsökkentés állandó kényszere miatt két fontos követelmény támasztható a Formula 1-es fékekkel szemben: nem melegedjen túl az elképesztő súrlódásoktól, illetve a lehető legkönnyebb anyagokból készüljenek. Nos, e két okból használatos ma már a fékrendszerekben is a legkeményebb és legkönnyebb, de az extrém körülmények között is hőálló anyag: a szénszál. E számtalan jó tulajdonság mellett azért hátrányok is felróhatók: piszkosul drágák és elkészítésük több hónapot vesz igénybe... Hát ezért nincs effajta rendszer a személygépkocsinkban, s ez „véd” meg minket attól, hogy kocsikázás közben a szélvédőre kenődjünk...

Tréfálkozni persze lehet, de ezek a szénszál anyagú féktárcsák és fékpofák jóval hatékonyabb súrlódást tesznek lehetővé, s mindemellett 80 százalékkal könnyebbnek mondhatók, mint az egyéb autósportokban használt (acél) alkatrészek. Ugyanakkor felülmúlhatatlanul hatékonyan funkcionálnak magas hőfokon is - igaz csak a kikalkulált hőmérsékleti tartományokon belül. Fékezés és „nemfékezés” állapota között 400-800 oC-ot mérhetőnk a tárcsákon, ám nem ritkán (pl. egy erőteljes pedáltaposást követően) 1-2 másodperc alatt 1000 fokra is felhevülhetnek. Ezért gyönyörködhetünk a közvetítéseken, vagy a versenyekről készült fotókon az abroncsok belsejében izzó körívben - bár ekkor a fékezés hatásfoka már igen-igen leromlik. Hogy ez minél ritkábban következzék be, s a fékezés közbeni hőmérsékletet a még elfogadhatónak mondható 700-800 oC körüli tartományban tartsák, különböző (a szabálykönyvben foglalt paramétereknek megfelelő) hűtőnyílásokon keresztül levegőt áramoltatnak a fékpofák és féktárcsák felé. A nagy sebességgel áramló levegő igen hatékonyan hűti az alkatrészek felületét, hiszen ha tartósan 1000 fok körül üzemelnének „lassító berendezéseink”, a fékkopás rendkívüli mértékben megnőne, mely fékhibához vezet.

Az autósportban két alapvető követelményt támaszthatunk a masinánkkal szemben: a lehető legjobb gyorsulás (nagy sebesség egy jó motorral és jó kasztnival), valamint a hatékony lassulás. S hogy mi lehet a közös e két - egymással szigorúan szemben álló - kitételben? A gumiabroncs...

Ahogy az a kerekekkel való foglalatosságunk során már említésre került, semmit sem ér a nagy teljesítmény, ha nincs megfelelő gumi, ami az irdatlan erőt a pálya felületére átviszi. Hát így van ez valahogy a fékezés kapcsán is. Kinyomhatjuk a fékpedált az autó orrán keresztül, ha abroncsaink nincsenek megfelelően megválasztva, nincsenek a lehető legjobban beállítva, vagy egyszerűen csak kopottak. Egy csúcstechnológiájú fékkel történő megállási kísérlet során mindhárom esetben csak csúszunk  egyenest kifelé. A jelentkező fékhatást tehát nem a fékerő fokozása, hanem a gumik minősége determinálja (határozza meg), hiszen míg az első megoldással (a jó gyorsulással) csupán tizedmásodpercek nyerhetők, addig a másodikkal (a megfelelő fékezéssel) másodpercek is javulhatnak a köridők.

Lényeges még megemlíteni, hogy a Formula 1-ben úgynevezett fékrásegítőket, azaz olyan szerkezetet, amely a fékerőt fokozza, tilos alkalmazni. A fékerő kizárólag csak a pilóta lábának pedálra kifejtett erőhatásától függhet.

S ha már a fékerőnél tartunk, lássuk ennek beállítását!

A fékerő (féknyomás)

A fékerő beállításával változtathatjuk meg a fékrendszer hatásának erősségét, eredményességét (számos fékrendszer esetében így van ez). A gyakorlat azt igazolja, hogy 100 %-os féknyomás meghatározása csak nagyon ritkán, különleges körülmények között szokás... Itt kell megjegyezni, hogy a fékerő értékének emelése a fékpofák, féktárcsák kopásának jelentős növekedésével jár, így ennek a káros következménynek a csökkentésére - összefüggésben a pilóta vezetési, de inkább fékezési technikájával - a legjobb mód a féknyomás beállításának változtatása. A nagyobb értékek akkor használatosak, amikor olyan stílusú vezetői technikát alkalmazunk, melynek lényege a kanyarok előtti lehető legkésőbbi fékezés.

Mivel az F1-ben nem használatosak fékrásegítők, a pilótának nagyfokú jártassággal kell rendelkeznie a fékrendszer rejtelmeiben, hogy azt saját vezetési stílusához tudja igazítani. Ezt addig kell próbálgatni, míg meg nem találjuk azt az alkalmazható fékerőt, melynél a kerekek még nem blokkolnak - hiszen tudjuk: a kerekek állóra fékezése nem kívánatos jelenség.

Mindemellett a fékerő megfelelőségét időről időre ellenőrizni kell, mert az a körök megtételével párhuzamban folyamatosan változik, azaz csökken. Pláne ha a pilóta ideges, s ennek megfelelően vezet.

A fékerő jó beállítása a felső kategóriájú pilóták jellemvonása. Bár ebből az irományból főleg a beállítási lehetőségekről kaphatunk tájékoztatást, elengedhetetlen, hogy kétfajta fékezési stílust ismertessünk.

Az első esetben a fékezés (maga az, hogy a fékpedálra lépünk) jó előre a kanyar előtt következik be - mondjuk úgy: elfogadható féktávolságot veszünk. Az ilyenkor alkalmazott lágyabb fékerő által a fékek finoman és fokozatosan hatnak a kerekekre, s mire a kanyar bevételét megkezdjük, a fékezéssel már nem kell törődnünk, nyugodtan koncentrálhatunk az ilyenkor szokásos gázadásra, gyorsításra. Ezzel a beállítással nagyobb kanyarvételi sebesség érhető el.

Másik lehetőségünk, hogy viszonylag későn fékezünk, ami által a kanyarban (általában a kanyarbejáratnál) még érvényesül a fékhatás, ugyanakkor már megkezdjük a gyorsítást. Ez a módszer az agresszív stílusú pilótáknak fekszik a leginkább, s megköveteli a keményebb fékerő-beállítást.

Mivel a fékerő a kormányon lévő gombbal menet közben is változtatható, e második technika egy esetleges kifékezéses előzésnél nagy segítség lehet azoknak a pilótáknak, akik amúgy általában az első pontban leírt fékezési stílust alkalmazzák. Ugyan mindkét technikát nehéz hatásosan pályára vinni, utóbbi a pilóták körében kevésbé használatos, sőt, alkalmazása igen veszélyes és vitatott.

A fékerő beállítást összefoglalván a százalékosan kisebb érték nagyobb fékutat kíván, korábban kell elkezdenünk fékezni, de jobban kíméli a féktárcsákat, így azokból vékonyabb felhelyezése is elegendő - ez a súlymegtakarítás még számos helyen jól jöhet. A nagyobb fékerővel autónk gyorsabban lassul, tehát „ráérünk” később fékezni a kanyar előtt. Ez a ráérés azonban rövidebb fékúttal párosul, melynek megtétele szintén rövidebb időt vesz igénybe. A fékek rövidebb idő alatt melegszenek fel - olykor az üzemi hőmérséklet fölé -, s erőteljesebben kopnak. Ez pedig szinte megköveteli a vastagabb féktárcsák alkalmazását.
Ha már belőttük a számunkra megfelelő fékerőt, tehát azt, hogy a pedál egységnyi lenyomására mekkora fékhatást érjünk el, ideje rátérni arra, hogy ez a fékerő milyen arányban legyen hatással első és hátsó kerekeinkre...

A fékerőelosztás

Egyszerűen fogalmazva megmutatja, hogy a beállított fékerő hány százaléka hat az első, és hány százaléka a hátsó kerekekre.

A Formula 1-es autó mozgását alapvetően a megfelelő súlyelosztás és a súlypont helye határozza meg. Ezért nélkülözhetetlen a fékezés egyensúlyának megtalálása is. Hogy miért?

Autónk elejének és hátsó traktusának viselkedése alapvetően eltér egymástól. Más-más tapadás jelentkezik rajtuk, hiszen amellett, hogy a szárnyak felülete (azok mérete) különböző, ráadásul egymástól eltérő szögben vannak beállítva. Szintén eltérőek a gumiméretek is, így hát nem meglepő (sőt szinte kézenfekvő), hogy alapesetben más gumikopás jelentkezik az első és más a hátsó abroncsokon. Az eltérőség azt is eredményezi, hogy a kerekeket terhelő erők miatt a fékek más-más időpontban fognak. Nos, emiatt szükséges egy kis időt szentelni a fékerőelosztásnak.

Abból adódóan, hogy fékezés során a súlypont mindig az autó orra felé mozdul, a fékerőt mindig az első kerekek felé toljuk, mert ezzel kompenzálható a súlypontváltozás hatása. (Ha az autó hátulja felé mozgatnánk több fékezőerőt, a hátsó kerekek nehezebben lennének kezelhetők.)

50-50%-os elosztás-beállítással a hátsó kerekek hamarabb blokkolnak, hiszen a súlypontváltozás miatt tehermentesülnek a súly alól. A kanyarbejárati íveken ilyen beállítással túlkormányzást tapasztalhatunk. Alapszabály, hogy annyi fékerőt kell az első kerekek felé mozgatni, ami még nem eredményezi a kerekek blokkolását normál fékezési körülmények között. A fékerő előre mozgatásával növelhető az alulkormányzás a kanyarok bejáratában.

A fékerőelosztás egy, a pedálhoz csatlakozó tengelyen keresztül szabályozható. Ez a tengely egy kettős henger dugattyúihoz kapcsolódik. Nos, ennek a tengelynek a dőlésszöge határozza meg, hogy a pedál megnyomása melyik hengerbe mekkora fékerőt juttasson. Ezt a tengelyt viszont a pilóta „mozgatja”; állását, dőlésszögét vagy egy kormányon lévő gombbal vagy pedig a fülkében található fogantyúval határozza meg. Ez igen lényeges kérdés, hiszen az előre „belőtt” fékerőelosztás megváltoztatására általában verseny közben van szükség: amikor az üzemanyag mennyisége csökken/nő (s ezáltal a súlypont elhelyezkedése is eltolódik), vagy a pálya tulajdonságai (gumifelkenődés vagy épp az időjárási körülmények) megváltoznak.

Az elosztás meghatározásakor tekintettel kell lennünk a felfüggesztés beállításaira (lágy vagy kemény), illetve a terelőszárnyak dőlésszögére, hiszen ezek alapvetően meghatározzák, hogy a kerekekre mekkora erő - ezáltal mekkora súly - hat.

(Ha például hátul kicsi a szárny dőlésszöge, a leszorítóerő is kisebb, tehát kisebb súly terhelődik a hátsó kerekekre. kisebb terhelés esetén viszont a kerekek hamarabb megcsúsznak, blokkolnak.)

A tökéletes fékerőelosztás végül is nem oly fontos közepes sebességeknél, mint a nagy tempóról történő fékezés esetében, hiszen közepes és kis sebességtartományban (amikor egymás után kanyarokat teljesítünk, vagy rövid egyenesben gyorsítunk majd lassítunk) annyi minden - és gyorsan! - változik (aerodinamikai erők, súlypont elhelyezkedése), hogy a fékerőelosztás pontos beállítása csak keveset nyom a latban. Az első és hátsó kerekek közötti fékezőerőt célszerűbb a hosszú egyenesekben száguldó autó lelassítására behangolni, így a megtett fékút is csökken valamelyest.

Alapelvek: ha fékezéskor autónk alulkormányzott, mozgassunk csöppnyi fékerőt a hátsó rész felé, ha túlkormányzott, épp fordítva.

Még néhány szó a fékekkel kapcsolatban...

A fékkopás

Két gyakori, fékrendszerrel összefüggő problémával találhatjuk szemben magunkat: az igen nagy hőfokon történő üzemeltetés következtében fellépő fékhatás elgyengülése és a rendszer teljes meghibásodását eredményező fékkopás, mely a megfelelő üzemi hőmérsékleten való használattal kiküszöbölhető.

Túlontúl alacsony hőfokon történő üzemeltetés során a fékpofák nem gyakorolnak megfelelő fékhatást a féktárcsákra. A fékek optimális üzemi hőmérséklete nagyjából 550 oC. Ezen a hőfokon állítható meg a Formula 1-es autó a leginkább megkívánt módon. Mivel azonban a fékezés közben fellépő súrlódás hőt termel, káros hatása van: növeli a fékpofák kopását és a fék úgymond „elhalványul” - vagyis csökken a fékerő. A jelzett érték feletti üzemeltetéssel - mely egyes esetekben egészen 1600 fok felé is felszökhet - a fékhatás akár a felére is csökkenhet (persze az optimálisnak mondhatóhoz képest). Emiatt fontos, hogy a fékrendszerünk hőmérséklete az átlagos értékek körül mozogjon. Ezt legkönnyebben a fékek hűtésével érhetjük el, mely a fékhűtő nyílásának méretével változtatható. Ha szentelünk rá egy csöppnyi figyelmet, a versenyhétvége tesztidőszakában regisztrálhatjuk a féktárcsák aktuális hőmérsékletét, mely a későbbiekben nagy segítséget nyújt a legmegfelelőbb fékbeállítás megválasztásához.

Egy-egy tesztperiódus megkezdése előtt megválaszthatjuk, hogy mekkora méretű (vastagságú) féktárcsákat és fékpofákat alkalmazunk autónkon, majd visszatérve a boxba megfigyelhetjük, hogy a fékrendszer beállításai révén azok milyen mértékben koptak el, mekkora az adott vastagsági érték. Ezekből az adatokból pontosan kiszámítható, hogy a fékbeállítás milyen hatással volt a fékkopásra. Ezt a hőmérsékleti adatokkal kombinálva meghatározható, hogy a teljes verseny idejére milyen fékeket kell alkalmaznunk ahhoz, hogy „lassító eszközeink” csaknem végig az optimális hőmérsékleten működjenek - jelentős kopás nélkül.

Ám nemcsak a kopásra ítélt fékpofák vastagsága csökken, vékonyodik; a féktárcsa is, melyből két méret áll rendelkezésünkre: a súlykönnyítés miatt általában az edzéseken használt 2.1 cm vastagságú, és a versenyeken alkalmazott (valamivel vastagabb) 2.8 cm-es. Olyan pályákon, ahol fékjeink kisebb igénybevételnek vannak kitéve (szintén a máshol felhasználható súly miatt) installálható a kisebb vastagságú féktárcsa is...

2009. április 19, 07:56
Válasz #16

F1Andris

  • *
  • Információ Nem elérhető
  • Forma-1 Világbajnok
  • Törzstag
  • Hozzászólások: 3581
  • "Be on the edge"
    • Profil megtekintése
    • f1gp.hu
A BLOKKOLÁSGÁTLÓ ÉS A KIPÖRGÉSGÁTLÓ

Ha már a kerekeknél tartunk, elengedhetetlen, hogy e két fontos fogalomról néhány szót ejtsünk. Mindkettő a kerekek tapadásának elvesztésével kapcsolatos: a blokkolásgátló a fékezéskor fellépő csúszást, a kipörgésgátló pedig a kelleténél nagyobb gázadásból eredő kerékpörgést hivatott megakadályozni.

A kerekek több okból is megcsúszhatnak, melynek tapadásvesztés az eredménye. Mik ezek?

Egyrészt lecsökkenhet az útfelület vagy a gumiabroncs tapadási tényezője. Ez utóbbi azonban sohasem történik hirtelen; a kerekek ugyanis mindig fokozatosan kopnak. Az úttest tapadási jellemzője viszont számos esetben hirtelen (mondjuk egyik körről a másikra) is megváltozhat, pl. az aszfaltra került olajfolt, üzemanyag vagy épp egy vízátfolyás miatt. Másik ok az, hogy túl nagy a fékezőnyomás, azaz túl hirtelen nyomjuk le a fékpedált, mely rendszerint akkor következik be, ha elnézünk egy kanyart, s túlontúl későn fékezünk. Harmadik eset, ha a kerekekre a kelleténél nagyobb meghajtónyomaték hat, tehát a gázpedál hirtelen „lenyomására” (mondjuk úgy: megtaposására) az a bizonyos képzeletbeli tojás ripityára törik.

A közúti autó technikai fejlődése során kitalált újítások közül manapság talán e két zseniális megoldás növeli a leghatásosabban az aktív biztonságot, s nem utolsó sorban javítják a „technikák” menetirányú stabilitását. A Formula 1-ben ugyanakkor jótékony hatásuk leginkább a hatékony teljesítmény leadásban jelentkezik.

A blokkolásgátló feladata, hogy a kerekek fékezés közbeni megcsúszását az optimális szinten tartsa, hiszen ha a gumiabroncsok egy erőteljes fékezéskor csúsznak a pálya felületén, autónk irányíthatatlanná válik, s egyenes irányban halad a fékezés előtti irányba. Hogy ez ne történhessen meg, a kerekek forgásának állapotát különböző érzékelők figyelik, s az adatok alapján - szoftverek segítségének útján - az elektronika szabályozza a kerekekre ható fékezőnyomást - külön-külön. Persze ha későn fékezünk, a blokkolásgátló sem segít autónkat az ideális íven tartani, de legalább kormányozható marad, s nem repül tehetetlenül a kavicságyba - rosszabb esetben a gumifalba.

A kipörgésgátló is hasonló feladatot lát el, csak épp nem a blokkolást optimalizálja, hanem (nevéből adódóan) a meghajtott kerekek kipörgését, megcsúszását, mert ez éppoly veszélyes induláskor vagy gyorsításkor, mint a blokkolás fékezés közben, hiszen igencsak leromlik a menetstabilitás. A kerekek mozgását szintén érzékelők lesik, s amennyiben szükséges (túlzott pörgésnél) a sebesség függvényében az erre kifejlesztett elektronika beavatkozik - különböző módokon csökkenti a kerekekre ható nyomaték mennyiségét. Adott fordulatszám alatt fékezhetik pusztán a kerekeket (ettől viszont a motor még ugyanúgy pörög, mely káros hatással lehet az élettartamra), vagy „közvetlenül” a motor fordulatszámába avatkoznak bele.
A Formula 1-ben a ’90-es évektől jelen lévő, egyszer engedélyezett, másszor tiltott kipörgésgátlók hatását többször, többféleképp próbálták elérni, hiszen valljuk meg, az agyas mérnököknek sokszor a mégoly egyértelmű tiltás sem jelenthet akadályt; a fejlesztéseknek nincs megállj!

A kipörgésgátló leegyszerűsítve egy motorvezérlő elektronikus rendszer, mely a motorerő (lehetőségekhez mérten) leghatékonyabb kihasználását teszi lehetővé - segítve ezzel a rajtolást (ma már tiltott), a kanyarokból való simább kigyorsítást, de nagy segítségünkre lehet terelgetni az autót nedves, vizes aszfalton. A folyamat legegyszerűbben tehát a kerekek mozgásának érzékelők által történő megfigyelésével kivitelezhető, ahol is a hátsó (meghajtott) és az első (nem meghajtott, tényleges sebességgel forgó) kerekek sebességkülönbségét vetik össze, s ha ez a megengedettnél nagyobb mértékű eltérést mutat, az elektronikus rendszer beavatkozik a motorteljesítménybe. A motor fordulatszámának korrigálására legegyszerűbben a hengerekbe jutó üzemanyag mennyiség csökkentésével érhető el.

A tiltott idők alatt külső szenzorokkal vizsgálták a kerék fordulatszámát, melyet az aktuális sebességgel vetettek össze. Ha a két érték aránya a megszokottól eltérő volt, a szerkezet működésbe lépett, s lecsökkentette a kerekek fordulatszámát. Olyan is akadt, hogy a sebességi fokozatból és a gázpedál állásából számított értékekből határozták meg a kerekek forgásának (optimális) mennyiségét. A mérnököknek még az sem volt lehetetlen, hogy ezt a forgásmennyiséget a motort hűtő, áramló levegő nyomásértékei alapján lőjék be. Ám voltak s vannak ma is olyan megoldások, melyek kipörgés esetén az elektronikus gyújtásvezérlő egység segítségével vonják meg egy vagy több hengerből a gyújtást - megosztván ezzel a motor erejét a meghajtott és a meghajtatlan kerekek között. A kezdeti időkben ez felettébb látványos volt, hiszen az üzemanyag, mely a gyújtás nélkül maradt hengerekben nem égett e, a kipufogóban robbant fel - a tűzokádó sárkányhoz hasonló, hatalmas lángnyelvek kíséretében.

A mai, számítógépek által vezérelt világban azonban elegendő csupán egy sor a versenyautó fedélzeti kompjúterének szoftverébe, mely tartalmazza, hogy optimális esetben (gumiégetés nélkül) milyen gyorsan és milyen ütemben emelkedne a kerekek forgása, vagy épp adott fordulatszám és adott sebességi fokozat mellett milyen gyorsan forogna a féltengely. Innen egyenes út vezet a kerekek fordulatszámának (bármilyen módon történő) szabályozásához...

A kipörgésgátló és a blokkolásgátló hatásának szimbolizálására elegendő, ha csak a szimulátor játékok vezérlésére gondolunk: billentyűzettel ugyanis lehetetlen ezen eszközök nélkül érdemben vezetni, hiszen a gáz lenyomásakor az autó kerekei azon nyomban kipörögnének. Gondoljunk csak bele! Egy billentyű vagy érintkezik (lenyomva) vagy nem (felengedve). Köztes állapot nincs, tehát kis gázzal nem is tudnánk elindulni. Ekkor segít a kipörgésgátló, és „modellezi” számunkra a beállításainkhoz tartozó legideálisabb gyorsulást. Szintén ehhez a témához tartozik, hogy a kipörgésgátló (Traction Control) alapesetben bekapcsolt állapotban van, azonban egy kormányon lévő gomb (pl. az F1 Challenge-ben is beállítható TC Override funkció) segítségével szándékaink szerint megszüntethető annak hatása (mint mondjuk a felvezető körben a gumik melegítésekor, vagy épp kanyarban, ha már elértük az optimális sebességet és hatékonyabb gyorsulást kívánunk elérni).

2009. április 19, 07:55
Válasz #15

F1Andris

  • *
  • Információ Nem elérhető
  • Forma-1 Világbajnok
  • Törzstag
  • Hozzászólások: 3581
  • "Be on the edge"
    • Profil megtekintése
    • f1gp.hu
A KORMÁNYZÁSI ÁTTÉTEL ÉS A KORMÁNYZÁR

Azt, hogy a kormánykerék bizonyos fokú eltekerésére a kerekek milyen mértékben fordulnak el (hány fokkal mozdulnak el az egyenestől) a kormányzási áttétel megválasztása határozza meg. Tudnunk  kell, hogy a Formula 1-es járgányok kerekének elmozdulása még csak nem is hasonlítható az utcai járművekéhez, hiszen míg a közúti kocsik kormányának teljes elcsavarása esetén azok kerekei láthatóan kifelé állnak (s ekkor a kormányt egy teljes fordulatnál nagyobb mértékben kell megtekernünk), addig az F1-es kormányon jobbra vagy balra általában kb. egynegyed fordulatot mozdítunk (összességében tehát mintegy felet), miközben a kerekek egy-egy irányba csupán huszonvalahány fokkal térnek el az alapállástól. Az utcai autók kormányának negyed körívnyi elmozdítása esetén ennél jóval kisebb kerékmozgás figyelhető meg. Minél kisebbre állítjuk a kormányelmozdulás/kerékelfordulás arányát, annál nagyobb lesz a kerekek eltérése az alaphelyzettől ugyanakkora kormánytekerésnél, tehát kisebb „gépészkedés” is elegendő az ív teljesítéséhez. Minél nagyobb ez az arányszám, ugyanakkora kormánymozdulatra kisebb mértékben mozdul el a kerék.

Szintén a kerekekkel és a kormányzással összefüggő fogalom a kormányzár is, melynek beállítása azt határozza meg, hogy a kormányzási áttétel által „beszabályozott”, fokokban megállapított kerékelmozdulást mekkora kormányelfordítással érhetjük el. Tehát elképzelhető az is, hogy míg a kerekek maximális mértékben elfordulnak (kifordulnak), csupán egynyolcadot kell tekernünk a kormányon, de az is, hogy a kormányt teljesen elfordítva (az áttételből adódóan) a kerekek csak a maximum érték felével mozdulnak el.

A gyors és kevés szűk kanyart magában foglaló monzai pályán például egész alacsony kormányzár-értéket célszerű választani, hiszen itt igen minimális kormányzásra van szükségünk és nem fáradunk el a nagyobb mértékű kormánytekerésben (ugyanakkor első abroncsainkat is kíméljük). Monaco-ban viszont, ahol szinte egymást érik a szűk és veszélyes kanyarok, maximális kormányzárat kell használnunk, hogy gyors egymásutánban ne kelljen a két szélső érték között rángatnunk a kormányt; a maximálisan beállított kerékelmozduláshoz elegendő legyen egészen pici kormánymozdulat is. Ne feledjük azonban, hogy amennyiben a kanyarhoz viszonyítva „túltekerjük” a kormányt a kelleténél, a vártnál hamarabb érik el a kerekek a szélső állást, s abroncsaink megcsúsznak, a kanyart igen nehezen vesszük be, illetve első gumiszettünk a várható időtartamnál hamarabb elkopik.

2009. április 19, 07:54
Válasz #14

F1Andris

  • *
  • Információ Nem elérhető
  • Forma-1 Világbajnok
  • Törzstag
  • Hozzászólások: 3581
  • "Be on the edge"
    • Profil megtekintése
    • f1gp.hu
A SÚLYELOSZTÁS, AVAGY AZ EGYENSÚLY

E témában alapelv, hogy egy versenyautó akkor irányítható a legsimulékonyabban, ha jó az egyensúlya (súlyelosztása), azaz minden kerékre az autó és a pilóta összsúlyának kb. egynegyede terhelődik. Mivel a tervezők Formula 1-es autóik megalkotásakor törekednek arra, hogy a masinák súlyát a maximális 600 kg alatt tartsák, lehetőségük adódik a megtakarított tömeg elosztására oly módon, ahogyan azt a pálya, a pilóta vezetési stílusa megkívánja. Ez a finomhangolás különböző súlyocskák az autó különböző pontjaira való (szabályok adta kereteken belüli) elhelyezésével történik.

A Formula 1 története során - a számos biztonsági előírás eredményeképp - a pilóták helyzete egyre hátrébb tolódott, ami által az autó súlypontja is a farrész felé mozdult el. A kellő egyensúlyt biztosító, méretük arányában nagyon tömör urániumötvözet nehezékek elhelyezése ugyanakkor nehézségekbe is ütközik, hiszen az FIA-szabályok egyrészt előírják, hogy egyes súlyoknak meghatározott helyen és tömegben kell elhelyezkedni, s nem mozdíthatók, másrészt a kasztninak tartalmaznia kell különböző üregeket, melyek rendkívül behatárolják a lehetőségeket. (A legnagyobb ilyen előírt üreg a pilóta lába alatt, ütköző - vagy gyűrődő - zónaként a kocsi orrában található.)

A motor és a váltó elhelyezkedéséből adódóan a súlypont alapvetően az autó hátsó részére helyeződik, s ezt kell a kellő irányba (előre) elmozdítani, hiszen ez alapesetben kevesebb terhelést jelent az orrészt illetően, melynek következtében jelentős alulkormányzottságot tapasztalnánk. Az autó első traktusában elhelyezett nehezékek segítségével előrefelé „mozgatva” a súlypontot azonban kisebb súly terheli az autó hátulját (illetve nagyobb az elejét), ezáltal gyorsításkor a terhelés egyenletesebben oszlik el. Az egyenletes súlyelosztást, a súlypont optimális helyzetét természetesen álló helyzetben nem nehéz belőni, viszont már akkor is jelentkezhetnek terhelésbeli eltérések az egyes kerekek között, ha az autó egyenesben halad, miközben gyorsít vagy lassít. Ekkor az első-hátsó felfüggesztések közötti terhelés változik meg - a jobb és baloldali kerekekre egymással megegyező erők hatnak. Az egyenes meneti súlypontváltozás főként a szárnybeállításokkal tartható kordában. Ha a szárnyak dőlésszöge tovább már nem változtatható, autónk azonban még mindig nem közelít a semleges vezethetőség felé, az aerodinamikai mérnökök apró, kinyúló „szárnyacskákat” biggyesztenek az autóra, melyek a szabályok értelmében nem szárnyak, viszont (a szárnyakhoz hasonló profiljuk miatt) leszorítóerő gerjesztő képességükkel befolyásolhatják a súlypont nem kívánt mozgását.

Egészen más a helyzet a kanyarokban, amikor az autó jobb és bal oldala között ingázik a súlypont. A lengéscsillapítók és a rugók beállításán túl jöhetnek a meghatározott pontokon elhelyezett nehezékek, ballasztok. Azt azonban ne feledjük, hogy nincs két egyforma kanyar a pályán, ezekben teljesen eltérően viselkedik a súlypont, ráadásul a verseny során folyamatosan változik az üzemanyag mennyisége is, s ezáltal a kerekekre jutó terhelés. Ebből adódóan soha nem érhetjük el, hogy autónk mind a négy kerekére a pálya minden pontján vagy a verseny egésze alatt folyamatosan ugyanakkora súly terhelődjön.

Ne tévesszük tehát szem elől, hogy az autó menet közbeni súlypontjának változását, mozgását alapjában véve az határozza meg, hogy miként állítottuk be felfüggesztésünket a rugók és lengéscsillapítók nyújtotta lehetőségek által. Tehát a súlyelosztás beállítása olyan finomhangolás, melyet jellegzetesen az utolsó simítások sorában végzünk, s mellyel a kezelhetőség karaktere változtatható (majdhogynem a végső lehetőség egy makacsul viselkedő autó jellemvonásának jóra, jobbra fordítására).

Még egy ponttal (mint az mindjárt kiderül, valóban egy ponttal) ki szükséges egészíteni a súlypont, súlyelosztás témakörét...

A mérnökök nem szeretnek bíbelődni az autó számtalan pontjával, tehát a formák, ívek, kiszögellések, felületek összességét csupán egy pontba sűrítik, ez pedig a tömegközéppont, azaz a súlypont. Fizikai értelemben minden, az autót érő erőhatás e pontban koncentrálódik, vagyis az erők legnagyobb mértékben a súlypontra hatnak. Megfelelőnek mondható, ha ez a pont minél alacsonyabban helyezkedik el, hiszen minél közelebb csücsül gépünk a földhöz (a pálya síkjához), annál kevésbé billen meg a járgány az oldalirányú hatásoktól - pl. kanyarban. Köznapi szóhasználattal élve leültetjük a verdát (csökkentjük az utazó, azaz futási magasságot).

És minél inkább az autó középpontjában található ez az ominózus súlypont, annál jobbnak ítélhető meg az egyensúlya, s méltán nevezhető versenygépünk stabilabbnak is. Az, hogy ez miként jelentkezik egy versenyautón, alapvetően a konstrukció sajátossága (hol van a motor, a váltó, hol ül a pilóta, milyen magas a padlólemez, mennyire variálható a felfüggesztés, stb.), de a legtöbb F1-es rakétán egy rakás lehetőség nyílik a súlypont elhelyezkedésének hatékony módosítására.

2009. április 19, 07:54
Válasz #13

F1Andris

  • *
  • Információ Nem elérhető
  • Forma-1 Világbajnok
  • Törzstag
  • Hozzászólások: 3581
  • "Be on the edge"
    • Profil megtekintése
    • f1gp.hu
GUMIK ÉS KEREKEK

Az olajipari boszorkánykonyhák kifőzdéjében - laboratóriumi körülmények között - napról napra, hétről hétre a gumiabroncsok újabb és újabb keverékét kísérletezik ki. Hozzáteszem: a számtalan variációból csak vajmi kevés kerül alkalmazásra a hétköznapi életben vagy a technikai sportokban. Ez, a sokszor őrültségnek titulálható (majdhogynem pazarlásnak tűnő) kotyvasztás a mérnökök elhivatottságából származtatható, hiszen ők igenis tisztában vannak azzal, hogy a versenysportban mára gyakran az abroncs, a „fekete arany” dönt a győzelmekről vagy épp a vereségről.

S hogy miért van ez így? Azért, mert a gumiiparban szorgoskodó „okosok” tisztában vannak azzal is, hogy mit sem és a mintegy 900 lóerős motor, hiába a legjobb aerodinamikai mutatók érdekében, dollármilliókért megépített szélcsatorna, ha nincs a gumi, amely ezeket a felbecsülhetetlen erőket az útra, a pálya aszfaltjára átviszi; hiszen „minden teljesítmény csak annyit ér, amennyi abból az úttestre átvihető”.

Nemrégiben volt olvasható egy cikkben egy jellemző mondat, mely álljon itt most idézetként: „Fekete, kerek és átlagosan 800 lóerőt továbbít az aszfaltra”.

A gumi az, ami rugalmas kapcsolatot biztosít a kasztni és az aszfalt között - bár itt kell megjegyezni, hogy mára a gumi csak egy hétköznapi kifejezés, hiszen az abroncsok már a legkevésbé a klasszikus kaucsukból állnak; a közúton és a versenypályán alkalmazott „papucsok” sokkal inkább bonyolult kémiai vegyületek sokaságából, kombinációjából épülnek fel.

Kezdetben - az autósport hőskorában - még nem készítettek a maihoz hasonló, speciális versenyabroncsokat. A rakéták gyakorlatilag a közúti autókon alkalmazott kerekeken gördültek ki a pályára. Az ebből adódó defektek és balesetek mindennapos eseménynek számítottak a versenysportban - a biztonság akkor vajmi keveset számított. A csapatok a gyártókat pusztán anyagi szempontból választották; a mában sokkal fontosabb minőség jóval kisebb hangsúlyt kapott. A mérnökök hamar rájöttek, hogy a szélesebb és kisebb átmérőjű abroncsok meglepően javítják a kocsik tapadását, jó irányban befolyásolják a menetstabilitást, s jótékony hatással vannak a vezethetőségre is, hiszen a szélesebb kerekek nagyobb felületen érintkeznek az aszfalttal.

Először 1971-ben - a Firestone cég jóvoltából - jelentek meg az első, teljesen sima felületű, úgynevezett slick abroncsok, melyeket egészen 1998-ig alkalmazhattak a csapatok. A Nemzetközi Autómobil Szövetség - a kanyarsebesség csökkentésének reményében - ekkortól ugyanis négy, hosszanti vájatot rendelt el a gumikra vonatkozóan - mára láthatjuk: csekély sikerrel.

Az autó (versenyautó) gyártók a gumiabronccsal szemben egyre fokozottabb követelményeket támasztanak. Adódik ez abból, hogy a járművek sebessége rohamosan növekszik, s ebből egyenes arányban következik, hogy kiemelt hangsúlyt (szerepet?) kap az oldalirányú (kanyarokban tapasztalható) stabilitás. Ebben nagyfokú szerepet játszik a megfelelő futófelület, (az F1-ben a már említett, négy hosszanti barázda által kialakított) mintázat, mely csökkenti az ún. farolás, kicsúszás lehetőségét, s növeli a menetstabilitást.

Az intermediate (vagyis átmeneti), valamint az esőgumikon fellelhető keresztirányú vájatok ugyanakkor - mindamellett, hogy nedves felületen növelik a tapadóképességet - nagyobb hatásfokkal vezetik ki az abroncs és az aszfalt közötti vízmennyiséget, mellyel nagyban csökkenthető a szaknyelvben „csak” aquaplanning-ként emlegetett jelenség. Enne során az abroncs ugyanis mintegy felkúszik a vékony vízrétegre - kormányozhatatlanná és fékezhetetlenné téve ezzel járművünket.

A nemrégiben említett oldalirányú merevséget azonban nemcsak (henyesebben szólva nem) a futófelület, hanem a pálya aszfaltjára - alapállapotban - merőlegesen elhelyezkedő oldalfalak biztosítják, melyek a legtöbb esetben jóval gyengébb - a hétköznapi lágy guminál azonban jóval erősebb - keverékből készülnek.

E sorokat lejegyezvén - s tisztában lévén az elkövetkezendő gondolatokkal - szinte nem is érthető, hogy a kormányzásban kulcsszerepet játszó, s tulajdonképp a motorizáció evolúciós láncának legvégén található abroncsok taglalása hogyan is kerülhetnek eme útmutató ily késői fejezetébe, hiszen ezek az „alkatrészek” végzik el mindazon műveletek összességét, melyek ahhoz szükségesek, hogy versenygépünket az úton tartsuk - a halandó által elképzelhetetlennek tartott kanyarsebességek mellett is.

Előzőek mellett most már csak az a kérdés, hogy miként választhatjuk ki az adott pályára legalkalmasabb gumiabroncsot, de talán fontos az is, hogy miből választhatunk...

A kémiai összetételükben állandóan változó abroncsok egy versenyhétvége kezdetekor ötféle variációban állnak rendelkezésünkre. Száraz időjárási körülmények között választhatunk „soft” (puha, lágy) vagy „hard” (kemény) abroncsot. Amennyiben a pálya felülete enyhén nedves (mondjuk egy kisebb eső után) rögtön segítségünkre siet egy átmeneti abroncs-típus: az „intermediate”, mely szemre is látható, finom, keresztirányú rovátkákkal van ellátva. Amikor jócskán esik az eső, s az aszfalton szinte áll a víz, nem árt az esős gumikat felpatkolni versenyautónkra, hiszen ezen, a sportnyelvben „wet” gumikon a jobb vízkiszorítási képesség érdekében már közepesen mély, keresztirányú barázdák találhatók. S ha szakadó, monszunszerű esőben egyáltalán megrendezik a verseny bármely szakaszát is, még mindig nem kell kétségbe esnünk. Van egy utolsó lehetőségünk, az igencsak mélyen rovátkált (meglepő módon „monsoon”-nak nevezett) abroncs.

Persze nem csupán a pálya felületének állapotát szükséges figyelembe vennünk a gumiválasztás során. Döntésünk szoros összefüggésben kell hogy álljon az abroncs optimális üzemi hőmérsékletével is, melyek jó közelítéssel a következők:

SOFT 112 oC
HARD 114 oC
INTERMEDIATE 109 oC
WET 107 oC
MONSOON 105 oC.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy az abroncs akkor biztosítja a legmegfelelőbb tapadást, ha az előbb felsorolt, optimálisnak mondható hőmérsékleten futnak. A közvetítéseken nemegyszer megfigyelhetjük, hogy az adott gumigyártó mérnökei boxkiálláskor azonnal ugranak az abroncsokhoz, s egy speciális műszerrel a lehető legrövidebb időn belül megmérik a futófelület hőmérsékletét, hiszen ezek az adatok az épp alkalmazott beállításról, valamint a gumiválasztás helyességéről is rengeteget árulkodnak. S hogy ne legyen ennyire egyszerű a dolog, a méréseket a gumi felületének (mindjárt) három pontján is elvégzik: a kasztnihoz közelebb eső belső, az abroncs középső, valamint a gumi külső részén. Azért fontos ez annyira, mert szinte azonnal képet kapunk arról, hogy megfelelő-e az alkalmazott guminyomás vagy a kerékdőlés beállított értéke (erről egy picit később). A gumikopás vonatkozásában akkor állítottuk be legjobban a kerekekhez kapcsolódó paramétereket, ha a három mért érték megegyezik. Ekkor a futófelület egésze egyenletesen melegszik, s egyenletesen kopik (az úttal szöget nem zár be), ugyanakkor megközelítettük a gumiktól elvárható, lehető legmegfelelőbb tapadást.

S ha már a gumik tapadásánál tartunk...

Tapadás nélkül autónk csak csúszkálna az aszfalton, nem lenne érezhető gyorsulásunk vagy lassulásunk. Arról nem is beszélve, hogy a kanyarok bevétele kisebb-nagyobb nehézségekbe ütközne. Tehát lenne egy ide-oda mozgó, irányíthatatlan karosszériánk. A sok-sok munkaóra alatt kikísérletezett gumikeveréknek azonban meg van az a felbecsülhetetlen tulajdonsága, hogy eldeformálódását követően visszanyeri alakját. Ez, a szakzsargonban hiszterézisnek nevezett jelenség szolgáltatja a gumiabroncsok tapadását, melyhez elengedhetetlenül szükség van az útfelületen található kisebb-nagyobb egyenetlenségekre. Ezek - a legtöbbször kiálló - aszfaltdarabok nyomódnak bele a gumi felületébe - növelve ezzel a gördülési ellenállást, s mivel a hiszterézis az energia egy részét hővé alakítja át, abroncsaink felmelegednek. A felmelegedéssel arányosan a belső nyomás is megnövekszik, így a gumiban lévő gáz mennyiségét úgy kell meghatározni, hogy a nyomás akkor legyen a megfelelő szinten, amikor a futófelület az optimális hőmérsékleten fut. S ugye általában mindig ezen a hőfokon kellene tartanunk abroncsainkat.

A „gumiban lévő gáz” nem elírás volt, hiszen ma a versenyautókra felhelyezett papucsokat már nem levegővel, hanem tiszte nitrogénnel töltik meg, mert a levegőben lévő apró páraszemcsék miatt nagyobb lenne a durrdefekt lehetősége.

Ennyi általánosság (vagy ha úgy tetszik a kerékbeállítási módok elé fűzött előszó) után lássuk lehetőségeinket részletesen!

A gumikopás

Bár nem beállítási lehetőség, azonban a pilóta és a mérnöksereg számára a gumiabronccsal kapcsolatban szinte a legfontosabb fogalom. Azt ugyebár leszögezhetjük, hogy bármilyen anyagösszetétel alkotja a masinánkra rögzített abroncsokat, azok így vagy úgy, de kopnak. Az utcai autók kerekei minőségtől függően több évig szolgálják a tulajdonost. A versenyautókhoz speciálisan kifejlesztett abroncsok azonban - épp a tapadás maximalizálása érdekében - jó, ha egy versenyhétvégét (mintegy ... kilométert) kibírnak. Pontosan ezért fontos, hogy a gumink felülete lehetőleg egyenletesen kopjon. No, emiatt elengedhetetlen figyelemmel kísérni a felület három pontján mért hőmérsékleti értékeket, hiszen ha azok közel egyenlők, abroncsunk felülete közel egyenlő mértékben kopik a külső, a középső és a belső részen egyaránt.

A vezetési stílusunkhoz és a pályához való tökéletes behangolásra (az egyenletes gumikopás biztosítására) három, nagyon fontos lehetőség áll rendelkezésünkre: az ívelés (kerékdőlés), a guminyomás, valamint a kerékösszetartás.

Az ívelés (kerékdőlés)

Az ívelés beállítása a kerék tapadásának, az útfelülethez való kapcsolatának finomhangolására használatos, azaz az abroncs optimális felfekvése lőhető be vele.

Azt hivatott jelezni, hogy a kerékagy felső része közelebb, avagy távolabb helyezkedik el a karosszériától. tehát meghatározza, hogy a gumi futófelülete mekkora szögben áll a talajhoz viszonyítva. Ennek értelmében az ívelés megfelelő beállítása sajátos lehetősége a káros gumikopás megakadályozásának, valamint a három mérési hőmérséklet kiegyenlítésének. A részletek előtt tudnunk kell, hogy az ívelés mérőszámát a Formula 1-ben és a versenysportban fokokban adják meg.

A pozitív kerékdőlés azt jelenti, hogy a kerék teteje ferde szögben távolabb áll a karosszériától, mint annak alsó része. Azonban őszintén megvallva a mai F1-es autókon sohasem használnak pozitív előjelű beállítást. Az effajta megoldás azt eredményezi, hogy a kerékfelület külső része nagyobb terhelést kap, mint annak belső fele, így sokkal nagyobb az ott mért futási hőmérséklet is, s nem utolsó sorban erőteljesebb gumikopás is jelentkezik a felület ezen részén - nem beszélve a tapadásvesztésről. Ebből adódóan kizárt dolog, hogy az abroncs három pontján azonos hőmérsékleti értéket mérjünk, s kizárt az is, hogy gumink felülete egyenletesen kopjon.

Pozitv beállítás? Ez azt jelenti, hogy a kerék teteje az autó felé hajlik. Ez az autó egyenesben történő haladásakor a kerékfelület belső oldalán okoz túlmelegedést, mely ott nemkívánatos gumikopást eredményez, plusz a maximális mechanikai tapadásból is veszítünk.

A „kormányrángatási stílusunkhoz”, illetve a pályához hangolt megfelelő (néhány fokos) negatív kerékdőléssel azonban elérhetjük a pálya egészére vonatkoztatott maximális gumitapadást. Autónk ugyanis csak nagyon ritkán halad hosszú-hosszú egyenesben, ahol a kerék belső felületén jelentkező káros túlmelegedés érzékelhető gumikopást eredményezne. (Itt kell megjegyezni, hogy egyenesben a nulla értékű kerékdőlés lenne a legideálisabb.

Amint azonban autónk a pályákon általában fellelhető kanyarokban halad, az alváz, a karosszéria enyhe mértékben megdől, ami miatt a súly a külső kerekekre terhelődik. A negatív kerékdőlés-beállítás segít a kerekeknek a kanyarokban a függőleges helyzet (nulla kerékdőlés) felé közeledni, hogy a rájuk nehezedő terhet minden nehézség nélkül, a teljes futófelületen tudják átvinni a talajra. Így egy teljes kör átlagában elérhető, hogy a mért adatok közelítsenek egymáshoz. (Ha pozitív kerékdőlést állítunk, akkor kanyarban a terhelt külső kerekek még inkább a külső peremükön futnának, tehát még nagyobb hőmérsékleti értéket mérhetnénk e ponton.)

A körök számát, s az autó beállításainak merevségét midig fontolóra kell venni, amikor a gumihőmérsékleti adatokat vizsgáljuk. Egy negatív ívelésű beállítás az egyenes szakaszokon (ugye) minden esetben a gumik belső felületét melegíti fel jobban, mindemellett a gumik effajta viselkedése (a gumikopással egyetemben) jelentéktelen erőteljes kanyarodás közben.

Ezt mindjárt le is ellenőrizhetjük:

Alkalmazzunk negatív beállítást a kerekeknél, aztán fussunk két-három - az autó képességeinek megfelelő - kb. 80 %-os kört (ez azt jelenti, hogy nem kell nagyonm tökig nyomni a gázpedált). Ekkor a hőmérsékleti adatok igencsak fals információt szolgáltatnak: erőteljesebb belső oldali hőmérsékletet figyelhetünk meg. A pontosabb adatok érdekében legalább két-három 95 %-os kört kell teljesítenünk, mielőtt a leolvasott adatokból bármiféle, messzemenő következtetést levonnánk. Ha feljegyeztük az értékeket - mert érdemes - vessük össze azokat; „szabad szemmel” is látható a jelentős eltérés...

A tapasztalatok alapján szinte lehetetlen úgy beállítani a kerékdőlést, hogy a mért értékek tökéletesen azonosak legyenek, ám már az is nagy történés, ha úgy be tudjuk lőni az ívelést, hogy a belső felületen mért értékek csak néhány fokkal magasabbak, mint a külsőn.

Az ívelés beállításának megértésekor fontos azt is megérteni, s figyelembe venni, hogy gyorsításkor a hátsó kerekek (a rájuk ható erők, a terhelés miatt) befelé dőlnek, míg az elsők kifelé (hiszen tehermentesülnek). Fékezés esetén épp fordítva: a hátsók kifelé ívelnek, míg az első abroncsok befelé.

Picit szakmai szöveggel összegezvén az előzőekben leírtakat a kerékdőlés a kerék síkja és a jármű menetirányára merőleges sík metszésvonalának a függőlegessel bezárt szöge. Pozitív az érték, ha a kerék a függőlegeshez képest kifelé, s negatív, ha befelé dől. A dőlés mértékét fokokban határozzuk meg. A nem megfelelő értékválasztás a következő hibákat (jelenségeket) eredményezheti:

- túlságosan nagy negatív kerékdőlés nagy sebességnél jobb oldaltartást, ám egyben növekvő tengelyterhelést és túlhevülő gumiabroncsot von maga után;
- túl kicsi - inkább pozitív - ívelés rosszabb oldalvezetéssel és nagyobb mértékű abroncskopással jár.

(Az oldalvezetés ez esetben a jobb vagy rosszabb kanyarviselkedést jelenti...)

Az előzőekhez még hozzátartozik, hogy egyes technikai sportágakban jelen van a pozitív kerékdőlés-beállítás is. Ilyen például a javarészt ovál pályákon lefolytatott Indycar vagy Nascar sorozat, ahol a ring függvényében az egyik oldali abroncspár pozitív íveléssel fut pontosan azért, mert ott csak egyfajta irányban követik egymást a kanyarok. Így a pálya haladási irányának megfelelően az egyik oldalon pozitív, míg a másikon negatív kerékdőlés a helyes választás.

A kerekek dőlésének beállításával kielemeztük az abroncsok külső és belső felületén mért hőmérsékleti értékek kiegyenlítésének módját. Most lássuk, hogy miként igazíthatjuk a kiegyenlített értékekhez a középső rész felmelegedését.

A guminyomás

A kerekek nyomása az abroncs középfelületi hőmérsékletének emelésére vagy csökkentésére szolgál. A legtöbb felső kategóriába tartozó technikai versenyágban a kerekek nitrogénnel kerülnek feltöltésre, mivel kedvezőbb nyomásértékekkel rendelkezik, mint a levegő. Szervetlen gázként a hőmérséklet-ingadozásokra kisebb nyomásváltozásokkal reagál, mindemellett a gumi belsejében végbemenő nedvességképződés tekintetében is kedvezőbb tulajdonságokkal rendelkezik.

Egy F1-es autógumi oldalfala meglehetősen keménynek mondható, így amikor a keréknyomás csökken hajlamos az oldalain kihasadni, hiszen képzeljük csak el, hogy ekkor az abroncs kizárólag a két „szálon” (a peremén) fut, melyekre jóval nagyobb erő hat, s ettől (no meg az ebből adódó iszonyatos felmelegedéstől) a gumi az oldalfalán egyszerűen kipukkan. Ez általában az autó nyugalmi állapotában (inkább mondjuk úgy: egyenesbeli haladásakor) következik be, ugyanakkor (az ívelésből adódóan) elhúzza a futófelület tetejének közepét a kerék szegélye felé. Ekkor tehát a külső peremfelületen nagyobb melegedés tapasztalható, mivel itt jobban érintkeznek az útfelülettel, mint a középrészen.

Szintén effajta kedvezőtlen hatás lép fel a túlfújt kerekeknél, ahol is a kerékfelület közepe szinte kinyúlik a peremhez képest - ezáltal a középfelület melegszik jobban. Mindkét esetben fennáll, hogy a gumi nem sík felületen érintkezik a pálya talajával - azokon a pontokon, ahol jobban érintkezik, nagyobb hőmérséklet alakul ki a növekvő súrlódásból kifolyólag. Az eredmény: kisebb tapadás, erőteljesebb gumikopás. (Esetleg defekt...)

Le kell szögeznünk, hogy nem taglalhatjuk eleget e témát ahhoz, hogy megértsük a kerék (kerekek) hőmérséklete és az ívelés/keréknyomás beállítása közötti kapcsolatot. Elengedhetetlen, s alapvető fontosságú tehát a hőmérsékleti adatok megfigyelése, regisztrálása és megértése, s hogy azok miképpen reagálnak a különböző beállítás-változtatásokra. S még ennél is fontosabb, hogy szánjunk időt egy-egy (de inkább több) kör megtétele után arra, hogy elemezzük a megjelenő hatásokat.

S bármennyire is átéreztük az abroncsokkal kapcsolatos beállításokat, semmiképp sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a kerekekkel kapcsolatos mahinációk a felfüggesztés beállításainak csoportjába tartozik, hiszen a mechanikai tapadás a felfüggesztés és a gumibeállítások összességéből adódik. Ha alacsonyabbra állítjuk a rugózás mértékét, az kihatással van az ívelés beállításaira is. Mivel a lágyabb rugók több súlyt képesek „elnyelni”, nyugalmi állapotban az utazómagasság alacsonyabb. Amikor a felfüggesztés összenyomódik, a felfüggesztés karjai feljebb mozdulnak, s a kerekek elkezdenek elhajlani (mondjuk úgy: terpeszteni). Ezen események sora követeli meg az ívelés újraállítását, hogy az - ellentétes irányú hatásával - arra törekedjen, hogy a gumik csaknem függőlegesen helyezkedjenek el a talajhoz viszonyítva. A folyamat ciklikusan és folyamatosan ismétlődik a körök során. Azonban ahogy közelebb és közelebb kerülünk az autó teljesebb megismeréséhez, ezen módosítások egyre jelentéktelenebbek lesznek.

A kerékösszetartás

Egyszerűbb így nevezni, mint az angolban használatos két kifejezést: toe- in (kerékösszetartás) és toe-out (kerékszéttartás). Bár sokkal többet mondanak az elkülönített meghatározások, mégis kerékösszetartásról beszélünk, melynek két beállítási lehetősége létezik: negatív (összetartás) és pozitív (széttartás).

Ezt a beállítási módot a kormánykerék nyugalmi állapotában vizsgáljuk, s felülnézetben válik legjobban láthatóvá. A befelé irányuló, negatív értékű kerékösszetartás esetében a kerék eleje közelebb áll a kasztnihoz, mint a hátsó része, ugyanakkor a kifelé irányuló, pozitív előjelű beállítás esetében a kerékorr a karosszériához viszonyítva kifelé áll. Ha nulla fokos „kerékösszetartást” alkalmazunk - merthogy az effajta beállítást is fokokban mérjük -, autónk idegesen viselkedhet egyenes úton, el akar szállni és ide-oda vándorol minden egyes buckán (útegyenetlenségen), keréknyomban vagy barázdán. Az ok, hogy a legtöbb autón egy kis mértékű negatív beállítást (tehát összetartást) alkalmaznak az első kerekeknél az az, hogy az elősegíti az egyenes haladás közbeni, még megfelelő stabilitás elérését.

Ebben az esetben minden kerék egyszerre próbálja befelé fordítani az autót, mely azt idézi elő, hogy ezt a központ felé történő törekvést érezhetjük a kormánykeréken keresztül, ugyanakkor az egyenesekben kellő stabilitást eredményez. Hiszen gondoljunk csak el! Ha például balra kanyarodunk, s az autó súlya a külső oldal felé - a jobb oldalra - vándorol, s az ott lévő kerekek egy kicsit beljebb állnak a kasztnihoz viszonyítva, kisebb kormánymozdulat is elég ahhoz, hogy az íveket zökkenőmentesebben vegyük, s ez kisebb fokú stabilitással is párosul.

A hátsó kerékösszetartás már erősebben vitatott téma...

Negatív értékek használata esetén - az ellenzők szerint - növekszik a hátsó gumik egyenetlen tapadása, s nincs érzékelhető, teljesítményre ható előnye. A pozitív beállítás azonban - tudós emberkék véleménye alapján - elősegíti az autó farrészének stabilitását kigyorsítás közben.

Fentiek elsajátítása mellett vegyük figyelembe: túl nagy negatív kerékösszetartási érték alkalmazása felforrósítja a gumik peremét, súrlódást gerjeszt, mely kismértékben  kihatással van a sebességre. A pozitív mindeközben a kerekek belső felületének melegedését idézi elő. Ezen reakciók elháríthatók azonban a megfelelő ívelési értékek alkalmazásával.

Néhány mondatban összegezhetjük a fent leírtakat:

A kerekek összetartásával alapjában véve a masina egyenes futását finomíthatjuk, illetőleg az egyenes tartásból való kitörési hajlamot változtathatjuk meg. Amennyiben az első kerekeknél pozitív értéket választunk, az egyenesekben stabilabb autót kapunk, azonban kanyarvételkor nehézségekbe ütközünk. A negatív beállítás választása ugyanakkor segítségünkre siet a kanyarok teljesítése közben, de az egyenesekben és fékezéskor egy pici instabilitást érezhetünk.
A hátsó fronton pozitív kerékösszetartás alkalmazásával javíthatjuk az egyenesbeli stabilitást, azonban némileg gátoljuk a kanyarvételt, azaz nehezebb a versenyív precízebb teljesítése. Alapelv, hogy a hátsó érték mindig nulla vagy pozitív, ám soha, de soha nem lehet negatív, különben hihetetlenül vezethetetlen autót tudhatunk magunkénak. Minél gyorsabb pályát kell teljesítenünk, annál inkább közelítenünk kell a nulla fokos beállításhoz - mind az első, mind pedig a hátsó kerekeknél, minek következtében nő a végsebesség, valamint a versenyautó stabilitása is. Ha a farrészen növeljük a széttartást (nagyobb pozitív értéket állítunk be), autónk viselkedésén lomhaságot érzékelhetünk a kanyarbejárati íveken, s a végsebesség is jelentősen lecsökken.

Ezzel párhuzamban a gumik kopása is erőteljesebbé válik, hiszen az abroncsok szinte egymás ellen dolgoznak. Nagyon ráérő szimulátor játékosok próbálkozzanak a pozitív érték csökkentésével mindaddig, míg a versenygépet még elégségesen irányíthatónak érzik, ám mindenképp kifizetődő időnket inkább az első kerekek összetartásának finomhangolására fordítanunk.

S utoljára még egy megjegyzés: a kerékösszetartás legmegfelelőbb beállítása az ideális ív legideálisabb teljesítését segíti.

A mechanikai beállítások kapcsán álljon itt még egy kisebbfajta fejezet, mely nem sorolható sem a felfüggesztéssel való bíbelődés, sem a kerékbeállítási lehetőségek körébe, ám mindenképp az autó mechanikai viselkedésére van hatással.

2009. április 19, 07:53
Válasz #12

F1Andris

  • *
  • Információ Nem elérhető
  • Forma-1 Világbajnok
  • Törzstag
  • Hozzászólások: 3581
  • "Be on the edge"
    • Profil megtekintése
    • f1gp.hu
FÜGGő JÁTSZMA (A MECHANIKAI TAPADÁS)

E találó - filmcímként megismert - kifejezés két szóban tükrözi következő „tananyagunk” lényegi elemeit: lévén szó e fejezetben a felfüggesztésről, s annak elemeivel való bíbelődésről.
(A cím sajnos nem saját kitaláció; a különböző témák háttéranyagainak gyűjtögetésekor kapóra jött egyik hazai F1-es magazinunk cikke, mely 2003 telén már lelőtte a címbéli a poént, viszont nem hagyhattam ki, hiszen e szókapcsolat hűen tükrözi elkövetkezendő beállítási gondjainkat. A minél teljesebb kép lefestése érdekében álljon itt néhány adalék az említett cikkből - természetesen e kézikönyv szellemében átfogalmazva.)
A gumikkal foglalkozó fejezetben később is találkozhatunk a ténnyel: mit sem ér a több száz lóerő, ha nincsenek a kerekek, melyek az irdatlan teljesítményt a pálya aszfaltjára viszik. He-he... De mit sem érnek a kerekek, ha azokat nem kapcsolja semmi az autóhoz...
Természetesen az utcai autókkal szemben a formaautózás esetében ennél sokkal, de sokkal többről van szó: számtalan, alapvető funkció betöltése mellett a felfüggesztés elemei pl. aerodinamikai, biztonságtechnikai feladatokat is ellátnak.
A jelenlegi pályákon már nem ritka, hogy egyszer bőven 280-300 felett száguldoznak a pilóták, majd néhány tizedmásodperc múlva már 60-80-nal vesznek be egy hajtűkanyart. Gondoljunk csak bele, hogy micsoda erőhatások lépnek fel az amúgy is nagy leszorítóerővel rendelkező gépeken az effajta hirtelen sebesség-ingadozások közben! Minden elismerés megilleti a mérnökgárdát, hogy az autó úgy kerüljön kifejlesztésre, hogy az oly fontos felfüggesztéseket mindig a soron következő pálya sajátosságaihoz hangolhassák.
Ezt a bonyolult és komplex rendszert (többek közt) alsó és felső keresztlengőkarok, s különböző funkciókkal rendelkező rudak alkotják, mely - épp a bonyolultságából adódóan - rengeteg beállítási lehetőséget rejt magában annak érdekében, hogy a betontorpedó menettulajdonságait a legkedvezőbb irányba befolyásolhassuk.
A futómű (felfüggeszetés) elemeinek behangolása mindig az adott pálya sajátosságaitól függ - bár ezt itt, egy autóbeállításokkal foglalkozó „tanulmányban” szinte felesleges is említeni, hisz az autó összes elemének paraméterét a soron következő versenyhétvége tárgya, a pálya determinálja.
A megfelelő beállítások megtalálásával szinte eltüntethetjük az aszfalton található egyenetlenségeket, stabilizálhatjuk autónk viselkedését, és - ha nagyon-nagyon ügyesek vagyunk - azt is elérhetjük, hogy rakétánk (az aerodinamikai beállításokkal kiegészülve) úgy viselkedjen, mintha odaragasztották volna a ring felületéhez. Persze ehhez az kell, hogy megtatáljuk azt az optimumot, mely biztosítja, hogy járművünk minden egyes pillanatban kapcsolatban legyen az aszfalttal; egyenesben, kanyarban, gyorsításkor, fékezéskor, vagy épp egy kerékvetőn áthaladva... Mindig... (Na jó, azért vannak kivételek.)
Ez is egyfajta - a beállításoknál sokat emlegetett - kompromisszum, hiszen biztosítania kell a lágyságot, ami elengedhetetlen az érzékeny reakciók miatt, ugyanakkor a jelentkező terhelések leküzdése érdekében elég merev és stabil kell hogy legyen. Ez utóbbi nagyon lényeges szempont, mert megfelelő feszesség híján az autó alja többször-kevesebbszer kontaktusba kerülhet az úttal...

Bármilyen beállítást is válasszunk, a legfontosabb cél mindig az autónk biztonságos úttartása...

A felfüggesztés és a kerekek

Autónk jó beállításához a mechanika alapjaival kell kezdenünk. Mindezt azért, hogy megtaláljuk a kompromisszumot a lassú kanyarok jó (vagy legjobb) bevétele, illetőleg az egyenesek vagy hihetetlenül gyors kanyarok kielégítő sebessége között.
Egy kicsit részletesebben:
Az autóbeállításnál legfontosabb, hogy mechanikai szempontból úgymond belőjük a gépet a lassú kanyarokra, majd ezt követően kitapasztaljuk, hogy milyen szárnybeállítások szükségesek a gyors részek teljesítéséhez. Az aerodinamikai és a mechanikai beállítások szoros kapcsolatából adódóan ez az a pont, ahol a kompromisszum kiemelt jelentőséggel bír. Ez mit jelent? Tételezzük fel, hogy beállítottuk autónkat a lassú kanyarok pontos teljesítésére. Eztán „fogjuk az aerodinamikát” és kikísérletezzük, hogy mi kell a legnagyobb sebesség eléréséhez. Na most!
A módosított szárnybeállítások (inkább vegyük egy kalap alá: légellenállási tényezők) kisebb vagy nagyobb erőket juttatnak a felfüggesztésre; tehát hiába koncentráltunk előzőleg a lassú kanyarok jobb és tökéletesebb teljesítésére, a megváltozott - szó szerint - erőviszonyok miatt újra át kell hangolnunk a mechanikai (felfüggesztésekkel és kerekekkel végzett) beállításainkat. Ha ezt megtettük - tehát az autó és a talaj közötti közvetlen kapcsolatot - a lehetőségeinkhez mérten - ismét a lassú kanyarokhoz hangoltuk, jöhet az aerodinamikai jellemzők ismételt felülvizsgálata. Satöbbi, satöbbi, satöbbi...
Olyan ez, mint a hiperbola. Az x-tengelyen állítjuk a mechanikát, az y-on az aerodinamikát (de lehet fordítva is). A két érték egyre jobban közelít a nullához (esetünkben a pályához illő legjobb beállításhoz), azonban a nullát (azaz a tökéletes beállítást) sohasem éri (érhetjük) el. Hát... ez az a bizonyos kompromisszum. S akkor még a pilóta vezetési stílusáról egy szót sem ejtettünk.
Vissza a beállításokhoz, s lássuk, hogy egy versenyautó „életében” mi is az a bizonyos hangolás...
Az autó karakteréből, formájából, aerodinamikai jellemzőiből, valamint az adott évad fejlesztéseiből számítható ki, hogy melyik az a sebességérték, amelynél a mechanikai paraméterek beállításai érezhetően jelentkeznek. Ez - az utóbbi évek fejlesztéseit alapul véve - 120-130 km/órában állapítható meg, vagyis az ez alatti sebességértékeknél.
Nagyvonalakban vegyük sorra, hogy miket is állíthatunk mechanikai szempontból. A beállítások által befolyásolható paraméterek az utazó- vagy szabadmagasság (erről már volt szó), illetőleg a felfüggesztés és az ahhoz kapcsolódó alkatrészek behangolása. Egy F1-es torpedó felfüggesztéseivel végzett munka magában foglalja az autó kerekeivel kapcsolatban lévő „részecskék” összességének beállítási folyamatait. Bármikor, amikor a felfüggesztés összetevőinek beállításával foglalatoskodunk, egyensúlyban kell tartanunk az alul- és a túlkormányzást az autó mind a négy szegletében, hiszen ez kihatással van a versenygép súlypontjának elhelyezkedésére - az első beállítások megváltoztatása módosíthatja autónk hátsó részének viselkedését, s vise versa. Más megközelítésben - ugyanúgy, mint ahogyan a szárnyak esetében - még ha egy „recept szerint” beállított alul- vagy túlkormányzott autót vezetünk is, az aktuális módosításhoz mindig hozzá kell igazítanunk a kapcsolódó komponenseket. Ez „csupán” csak a felfüggesztés beállításának összetettsége miatt áll fenn, így fontos, hogy mindenki, aki autóbeállítása „vetemedik”, teljes egészében (de legalábbis elvi síkon) megértse az adott komponensek működését, s azok speciális hatásait.

Az A-karok

Mik tartják a kerekeket a karosszériához?
Egyszerűsítsük le egy kicsit a dolgot! Valaminek az autóhoz kell kapcsolnia az úttal való kapcsolatot biztosító kerekeket. Míg ez az utcai autónál a tengely (féltengely), addig a versenyautóknál ezt a kontaktust az úgynevezett A-karok szolgálják. Az elnevezés egyszerűen a szénszál erősítésű alkatrésze alakjából adódik: mindegyik az „A” betűhöz hasonlít - összefüggésbe hozhatnánk a „V”-vel is, hiszen annak nincs keresztben „erősítése”. Létezik még egy elnevezés ezen alkatrészekre - s valljuk meg, hogy a szinte hivatalossá vált angol sportszaknyelvben ezeket csaknem kizárólag „kívánságcsontoknak” titulálják (wishbones). Nem kérdéses honnan ered ez a kifejezés: a szárnyasok mellcsontjának közkeletű elnevezéséről származtatható ezen háromszög alakú részegységek megjelölése, melyek nemcsak alakjukban, de arányait tekintve szilárdságában is hasonlítanak a betontorpedók felfüggesztésének fő elemeire.
Nos, ezek az alkatrészek a fékeket is magában foglaló kerékagyhoz kapcsolódna biztosítják az összeköttetést az alvázzal, vagyis a karosszériával, s mindkét végükön csuklós illesztéssel kapcsolódnak az adott részegységhez. Javarészt a kerekek mozgásakor fellépő fel- és lefelé irányuló mozgás sugarának meghatározásában játszanak elengedhetetlen szerepet, s - rendszerint szándékosan - párhuzamosan futnak a pálya felületével, ugyanakkor formájuk az aerodinamikai törvényeknek megfelelő alakot ölt - az ide vonatkozó részben említett mértékben tovább elősegítve a leszorítóerő képződését.
A felső A-karok első éle a kormányzást is szolgálja. Ez a kerékagyhoz annak felső-első részén csatlakozik, s köti azt össze az autó orrában lévő kormányművel, ahol a kerék kormányzás hatására történő elfordulásának mértékét meghatározó fogaskerék-szerkezet is elhelyezkedik. Ez a vezérmű határozza meg a kormányzárat is, továbbá ez az a pont, ahol az első kerékösszetartást (lásd később) is módosíthatjuk.
Ha felfüggesztésekről van szó, legtöbbször mindenkinek a rugózás ötlik a fejébe. Bár - ahogyan az az előzőekben már említésre került - a mechanikai tapadással végzett munka ennél jóval bonyolultabb, mégis kezdjük a rugózással, mint a legközérthetőbb fogalommal.

A rugók, rugózás

Mondjuk inkább úgy, hogy a köznapi értelemben legközérthetőbb, hiszen a rugózás általában a kerekek egy spirál alakú rugó függőleges tengelye irányába történő elmozdulását jelenti. A Formula 1-ben ez egy kicsit bonyolultabb fogalom.
Azt már a XX. század elején felfedezték, hogy ha az autón nem található olyan alkatrész, melynek feladata, hogy csillapítsa az út egyenetlenségeit, s hogy a menetközben fellépő erőhatásokat némiképp semlegesítse, akkor az más, létfontosságú alkatrészek „életébe” kerülhet - mint például a tengelyek vagy az autó alváza.
A szekereknél, konflisoknál alkalmazott laprugók számítottak kezdetben az elsődleges megoldásnak, melyeknél az egyre rövidülő lapokból álló rugóköteg (féder) elmozdulása közben fellépő - igencsak jelentős - súrlódási jelenség biztosította a lengés csillapítását. A nem éppen költségesnek mondható megoldás már képes volt a gyorsítás és fékezés közben jelentkező hosszirányú erők átvitelére is.
A különböző nagydíjakért folyó közdelemben azonban rövid időn belül csaknem elsődleges szempont lett a súlycsökkentés, melynek hatására megjelentek az úgymond csavarrugók. Ezeknek köszönhetően elődeink könnyebb járműveket építhettek, melyek jobb kormányozhatóságot, s mindemellett másodperceket jelentettek, hiszen nem volt mindegy, hogy két - egymással szemben álló - autó közül az egyik száz-kétszáz kilogrammal volt könnyebb vagy nehezebb.
Persze ezt az óriási különbséget nem csak a rugók biztosították (okozták), azonban a csavarrugók beépítése ebből tevékenyen kivette a részét.
Mindazok után, hogy felfedezték: a spirális rugók nem rendelkeznek a tőlük elvárható öncsillapító tulajdonsággal, kiváló mérnökeink más irányban kezdtek el kutakodni, melynek eredményeként napvilágot látott, hogy az acél rugalmassága nem csak hajlítás, de csavarás útján is kihasználható. Ekképp jelentek meg az elsőként még csak teherautókon alkalmazott torziós rugók, melyek kis helyigényük, s praktikus cserélhetőségük révén lettek népszerűek.

Szóljunk először az alapelvekről!

A kerekek legnagyobb tapadását a kifejezetten lágy rugózás biztosítja, ugyanakkor a rugók „puhításával” nő az autó hossz- és keresztirányú mozgása - az oldalirányú billenés és a hosszirányú „bólintás”. Kanyarokban, fékezéskor és kigyorsításkor - esetleg nagyobb úthibákon - az autó különböző pontokon beveri az alját a pálya aszfaltjába, a rugók felütköznek. Ebben az esetben a futómű már nem biztosítja a megfelelő tapadást és szinte vezethetetlenné válik. A kanyarokban fellépő oldalirányú billenés csupán fizikai tény. Amíg az autó fel nem borul, a megdőlés épp annyi súlyt helyez át az egyik oldali kerekekről a másikra (amolyan önszabályozó jelleggel), amennyi kell.
Folyamatában azonban már más a helyzet...
A nagyobb bedőléshez több idő is szükségeltetik, s a visszabillenés ideje alatt jelentősen romlik a kormányozhatóság. Ezért mindenki olyan autóbeállítást kíván alkalmazni, melynél lágyak a rugók, de csak ici-picit dől meg a kanyarokban, fékezéskor nem bólintja le a pályát, s kigyorsításkor nem ül a fenekére. Hát... ez az ami nincs.
A rugózás milyenségét legegyszerűbb módon a rugók cseréjével lehet változtatni.
A rugók igen széles tárházának feladata a fellépő energiák elnyelése és az autó eleje-hátulja közötti egyenletes erőelosztás biztosítása.
Amikor a rugót erőhatás éri, átmenetileg tárolja azt magában, amíg vissza nem tér nyugalmi állapotába. Ekkor a rugók csupán az autó súlyából és a gravitációból származó erőket tárolják.
A Formula 1-ben használatos rugók nem azonosak a hagyományos spirál formájúakkal; inkább csavart rúdra emlékeztetnek. Előbbiek inkább szétszórják a rájuk ható erőket, míg utóbbi a sodrás, csavarás mentén elnyeli azokat. Az F1-es autók rugójának átmérője (kiegészülve az anyagminőséggel) jellemzi azok erősségét és azt, hogy mennyi energiát képesek tárolni. Erősségük általában 100 Nmm-től 250 N/mm-ig terjed.

A rugók fő funkciója megtartani, felfüggeszteni az autó tömegét az előzőleg beállított, alap utazómagasságban, illetve leküzdeni az úton lévő hibákat (hepehupás pályákon), a hullámzásokat, valamint mozgás (száguldás) alatt biztosítani a megfelelő súlypont-elhelyezkedést - gyorsítás, fékezés és kanyarok közben. Lényeg az, hogy az út egyenetlenségeiből adódó lökéseket lehetőleg alakítsa át lágyabb lengésekké, s ezek lehetőleg gyors lecsengésűek legyenek. Egyrészt nyelje el pl. a kerékvetőkön való áthaladás közben fellépő erőket, másrészt legyenek annyira merevek, hogy a cirka 300 km/órás sebességnél fellépő mintegy 3 tonnás leszorítóerő ne passzírozza annyira a földhöz, hogy végigkarcoljuk a patetikus hangulatú Monte Carlo-i pálya aszfaltját.

A modern aerodinamika növekvő követelményeinek következtében ezeknek a kritikus feladatoknak az autó állásának, lejtésének jelentős módosítása esetén - az átfogó eredményesség érdekében - hatékony összhangban kell lenniük.

Álljon itt néhány alapelv:

A lágyabb rugóbeállítás általában nagyobb erőt képes elnyelni, ezért amikor nincs terhelve az autó által, lassabban enged ki. Ezt figyelembe véve nagyobb tapadás érhető el, mivel a rugó így kevesebb energiát vesz át a kerekektől, gumiktól. Mindemellett a pilótának kevesebb ideje van reagálni az autó effajta viselkedésére. Minél lágyabb beállítást alkalmazunk tehát a rugóknál, annál pontatlanabb az irányítás és a stabilitás, azonban feltűnően jobb a tapadás.

A merevebb rugók szinte teljesen szétterítik a rájuk ható erőket, mert lassabban telítődnek energiával, de gyorsabban rugódnak ki. Ez növeli a pilóták rendelkezésére álló reakcióidőt, de nagyobb elhajlás esetén gyorsabban veri vissza a kereket az útfelületre. Minél keményebb rugót alkalmazunk tehát, annál pontosabb az autó irányítása és stabilitása, de ezáltal kisebb a tapadás is.

Az előzőekben ismertetett alapokon felül az első és a hátsó rugók milyenségét (tehát azok egymáshoz viszonyított arányát) az autó súlyeloszlása határozza meg - azaz az a súly, amit a rigóknak hordoznia kell. Ez a motor és a váltó elhelyezkedéséből adódóan általában 40/60 % - rendre elöl és hátul. Arányait tekintve az első és hátsó rugók beállításának is ilyennek kell lennie egymáshoz viszonyítva. természetszerűleg nem minden esetben, s vannak kivételek, ám nagy általánosságban emlegethetjük ezt a rugók beállításának aranyszabályaként.

Lássunk egy ki összefoglalást a rugók kapcsán!

Keményítsük az első rugóbeállításokat:
Ezáltal alulkormányzottá válik az autó, s nő a stabilitása, viszonyt rosszabbá válik a tapadás, és mivel csökken az autó elejének függőleges értelemben vett mozgástere, alacsonyabb utazómagasság (hasmagasság) is használható. Előzőek mellett az effajta beállítás gyorsabb (rövidebb) reakcióidőt kíván meg a pilótától.

Lágyabb első rugók:
Autónk kevésbé lesz alulkormányzott, ami jobb tapadási tényezővel párosul, viszont csökken a versenygép stabilitása, s mivel a lágyabb rugók által nagyobbá válik az autó elejének függőleges mozgástere, meg kell emelnünk az utazómagasságot - persze csak abban az esetben, ha a lágyabb rugók hatására „beüt” az autó alja.
Mi történik, ha merevebb rugókat alkalmazunk hátul?
Autónk túlkormányzottabb lesz és nő a stabilitása, ugyanakkor romlik a tapadás, s mivel függőleges irányban a farrésznek kisebb elmozdulást teszünk lehetővé, gyorsításnál később ér le az alja; alacsonyabb utazómagasságot engedhetünk meg magunknak.
Lágyabb hátsó rugók használata esetén mérséklődik az autó túlkormányzottsága és javul a tapadása, viszont észrevehetően vesztünk a stabilitásból. A lágy rugók miatt nagyobb mozgásteret engedünk a gép hátuljának, ami által nagyobb esélyünk van arra, hogy az alváz érintkezésbe lépjen a talajjal. Azonban amíg nem üt be az aljrész, fékezéskor, bekanyarodáskor és kigyorsításkor mérhetően nagyobb húzóerőt érhetünk el.

A feszítőrudak (pushrods)

Bár ezen alkatrészek fő funkciója inkább a kerekek beállításánál játszik jelentékeny szerepet, mégis szervesen a felfüggesztés elemeihez kapcsolódnak, így nem árt egy-két szót ejteni róla.

Ezek a feszítőerőt szolgáló rudak az A-karokhoz viszonyítva átlósan futnak. A karosszéria felső részétől  - az összetett forgócsapos rögzítéssel rendelkező lengőkaroktól - indulva csatlakoznak a kerékagy alsó részéhez. Összeköttetést biztosítanak a rugók, a tompítók (lengéscsillapítók) és a kipörgésgátló (inkább anti roll bar, ami csavarodásgátló!!!) között. (Az eddig nem említett részegységekről a későbbiekben esik szó.)

Ez a feszítőrúd szolgáltatja az autó súlyának átvitelét a rugók és a lengéscsillapító kapcsolódási pontjához, s egyben egy újabb lehetősége az utazómagasság beállításának meghatározására - annak finomítására. ez annak a csavaranyának a beállításával (tekergetésével) történik, melyen keresztül a feszítőrúd behatol a karosszériába.

Egy kis érdekesség:
A feszítőrúd magyarul egy igen helyes kifejezés, hiszen a korábban alkalmazott típusok között (angolban) megkülönböztetünk nyomórudakat (pushrods) és húzórudakat (pullrods). Ez utóbbiak már a Gordon Murray neve által fémjelzett 70-es évekbeli Brabham-eken megjelentek, s annyiban térnek el a ma használatos alkatrészektől, hogy az F1-ben akkoriban „divatos” lapos orrban a lengéscsillapítók egészen lent, a földhöz közel helyezkedtek el. A feszítőrudak akkor a maival teljesen ellentétesen, a felső A-karok kerék felőli részétől a kasztni alsó része felé, átlósan haladtak, s a lengéscsillapítókra húzó erőt fejtettek ki. Nem is oly rég volt fellelhető effajta megoldás a még nem emelt orrú Minardikon és az Arrows versenygépein. Ma, amikor az orrkúpok - ezáltal a lengéscsillapítók is - magasabban helyezkednek el, a feszítőrudak helyzete is megváltozott, s ebből származtatható, hogy mára az alsó lengőkarok (A-karok) kerék felőli részétől emelkednek az orrkúp felső része felé, s a [rocker]-en keresztül a lengéscsillapítókra nyomó (push) erőt fejtenek ki. Már csak az orr elhelyezkedéséből adódóan, geometriailag sem lenne alkalmazható a korábban olyannyira favorizált „húzórúd” (pullrod).

Ha már ilyen sok szó esett a lengéscsillapítókról, s azok elhelyezkedéséről, lássuk ezt a témakört egy kicsit részletesebben!

A lengéscsillapítók

Az angol nyelvben dampers-nek, azaz tompítóknak nevezett, azonban a hétköznapi szóhasználatban csak lengéscsillapítóként emlegetett alkatrészek tulajdonképpen olajtöltésű hengerek, melyek a rugók útját hivatottak kontrollálni - magyarul a rugók energiáját nyelik el, tárolják, vagy épp engedik ki.

Leegyszerűsítve egy olajtároló hengerből, dugattyúból és dugattyúrúdból állnak. A lengéscsillapító a rá ható mozgási energiát a dugattyú mozgása által tompítja úgy, hogy az az olajba nyomódik, s mivel eközben melegszik is, a tompítót úgy kell elhelyezni, hogy az megfelelő hűtést kapjon - túlmelegedés ellen.

Az autó egyenes vonalú egyenletes mozgása közben - sima úton - gyakorlatilag funkciójukat vesztik, ám minden esetben, amikor a versenyautó mozgási állapota megváltozik, alapvetően meghatározzák az autó úttartását és vezethetőségét. Minden esetben, amikor egy kanyart vagyunk „kénytelenek” teljesíteni, mind a négy keréken súlyáthelyeződés tapasztalható. A szárnybeállítások, a rugók, valamint egyes, korábban említett alkatrészek a súlyelosztás szempontjából állandó beállítást eredményeznek, s hatásuk ugyanúgy érződik kanyarokban, mint egyenesekben, hiszen ezek csak abban játszanak szerepet, hogy úgymond „belőjük” az autó súlypontjának elhelyezkedését. Ez azonban vajmi keveset és akkor, amikor fékezünk és az autó orra - a súlypont mozgása következtében - „lefejeli” az aszfaltot, vagy kigyorsításkor - ugyancsak képletesen - seggre ül, mert akkora súly vándorol (mondjuk úgy száguld) a masina hátulja felé.

Nos ekkor választhatjuk azt a kitűnő utat, hogy elkezdünk a tompítókkal bíbelődni, hiszen pontosan erre valók: belőni azt, hogy miként viselkedjen F1-es rakétánk az effajta, hirtelen súlypontváltozások közben. (Így előzetesen megfogalmazva ne feledjük: a lengéscsillapítók arra valók, hogy minél jobban csökkentsük az autónk függőleges kilengését.)

A lengéscsillapítók beállítása az olajtároló henger méretének változtatását jelenti. Mivel a dugattyú üregében lévő folyadékot olaj képezi - s az ugye összenyomhatatlan - a feltöltésre kis mennyiségű, gáz halmazállapotú nitrogént is használnak - ezáltal biztosítva a dugattyú megfelelő mozgását.

Összegezvén tehát a tompítók vezérlik a rugók reakcióját, s biztosítják a zökkenőmentes átmenetet az erőfeltöltés és annak kiürítése között.

Vegyünk egy példát!

Komoly fékezéskor az autó eleje lefelé „hajlik” - a földhöz közelebb kerül -, s az első utazómagasság csökkenése súlypont-áthelyeződéssel jár. Mialatt az orr-rész a rugók ellenében lejjebb száll, a lengéscsillapító szabályozza azt, hogy ez milyen mértékben történjen. Természetesen ez minden egyéb manőverre értendő, amikor a versenygép súlypontjának áthelyeződésével számolhatunk, mint például gyorsításkor, fékezéskor vagy kanyarokban.

Egy F1-es autóba szerelt tompítón négyféle dolgot állíthatunk. Egyrészt meg kell határoznunk, hogy, hogy paripánk hogyan reagáljon az út egyenetlenségeire: gyorsan vagy lassan. ez a rugók erőfeltöltésének beállítása. Másrészt azt is be kell lőnünk, hogy a kerekek felpattanása - legjobb esetben felfelé irányuló mozgása - után milyen ütemben érkezzenek vissza a talajra. Persze itt is a gyors vagy a lassú közül választhatunk. eme második a rugók energialeadásának bekalibrálása. Tehát (a lengéscsillapítók által) beállíthatjuk a felfüggesztésünket gyors vagy lassú reakciókra...

A gyors hangolás a bukkanókon és a kerékvetőkön való áthaladáskor áll segítségünkre (?), tehát jobb tapadást biztosít ilyen helyzetekben. Figyelemmel kell lennünk arra, hogy a gyors visszapattanást (kirugózást) állandóan tartsuk 1,5-3-szor nagyobb értéken, mint a felpattanást (berugózást).

A lengéscsillapítók lassú beállítása pedig kigyorsításkor, illetve a közepesen gyors kanyarokban lesz hasznos társunk, mivel a kasztni egészére vonatkoztatva dinamikusabb súlypont-áthelyeződést biztosít. Mindig tartsuk szem előtt, hogy a lassú „visszapattanás” általában egy az egyben megegyezik a lassú „felpattanással”.

Az előzőekben említett gyors vagy lassú mozgás a dugattyú által megtett út sebességét jellemzi - azt, amikor erőhatásra a feszítőrúd energiaátvitelt végez.

Összegzésként: a lassú beállítás jobb kanyaregyensúlyt eredményez (kanyarvételkor egy kicsit nagyobb dőlést enged a kasztninak, tehát a rugók munkáját egy kicsit tovább segíti), a gyors hangolás viszont lehetővé teszi, hogy az autó gördülékenyebben vegye az út felületén lévő esetleges egyenetlenségeket (azaz nem minden „kátyúba” ül bele az adott kerék, hanem mereven tovasiklik azon).

A lengéscsillapítók nagy segítségünkre lehetnek olyan pályákon, melyeknek aszfaltja tele van huplikkal vagy a jó eredmény elérése érdekében épp a végsőkig ki kell használnunk a kerékvetőket. Itt egy merev lengéscsillapító-beállítás segít stabilizálni az utazómagasságot, s valamivel kielégítőbbé teszi betontorpedónk kezelhetőségét.

Általános alapelv tehát, hogy a kerekek visszapattanásának értéke (rebound) másfél-háromszor - átlagosan kétszer - nagyobb, mint azok felpattanása, azonban minden esetben magasabb értéket kell állítanunk.

Amennyiben a tompítókat az autó mind a négy szegletében merevre állítjuk, masinánk a pálya összes pontján furcsán fog viselkedni - a kerékvetőkön, a kanyarokban, valamint fékezés és kigyorsítás közben -, s túl sokat csúszkál a kanyarokban.

Ellenkező esetben - túlontúl lágy beállításokkal - autónk szinte vezethetetlenné válik, az út egyenetlenségein érezhetően nagy kilengést tapasztalhatunk függőleges irányban a masinán. Ugyanakkor túl nagy csavarodásnak tesszük ki a kasztnit a kanyarok közben, s alulkormányzottságot tapasztalhatunk a kanyarbejáratoknál. Előzőek mellett túlságosan sok súly helyeződik az első kerekek külső élére és nem ritkán felüt a versenyautónk alja a nagyobb bukkanókon történő áthaladás közben.

Tehát - mint az már az előbb említésre került - állítsuk be autónkat úgy, hogy a visszapattanás értéke nagyobb legyen, mint a felpattanásé. Ez segít bennünket abban, hogy a kerekek a legjobb kapcsolatban legyenek a talajjal - mármint remélhetőleg. Tegyünk egy próbát nagyobb felpattanási értékkel az első kerekeknél, s ugyancsak nagyobb visszapattanási tényezőt a hátsóknál. Figyeljük meg, hogy mennyivel nő a kanyarstabilitás...

Végezetül egy sorrend: koncentráljunk a rugókra, a kipörgésgátlók (nem anti-roll bar?) beállítására, s próbáljuk ezeket úgy belőni, hogy közel semleges vezethetőséget kapjunk. Csak ezután álljunk rá a gyors felpattanások igazgatására, majd finombeállításként folyamodjunk a lengéscsillapítók lassúmozgásának beállításához, s ne feledjük, hogy a legjobb kanyarvételhez tisztában kell lennünk azzal, hogy miként viselkedik a versenygép a kanyar három fázisában.

A lengéscsillapítók tehát a felfüggesztés legfinomabban hangolható részeit képezik, melyeket nagy szakértelemmel és türelemmel, az autóbeállítás végső fázisában kell - mintegy utolsó simításként - kikísérleteznünk.

Összefoglalás:
Berugózás (reakció a kerekek felpattanására)
- merevebb beállítás elöl: nagyobb alulkormányzottság „döcögős” kanyarokban, kerékvetőkön és nagyobb kerékkopás;
- merevebb beállítás hátul: nagyobb túlkormányzottság „döcögős” kanyarokban, kerékvetőkön és gyengülő tapadás bukkanókon, emellett nagyobb hátsókerék kopás;
- merevebb beállítás elöl és hátul: kisebb tapadás és erőteljes rángás a huplikon, nagyobb kerékkopás mind a négy keréken;
- lágyabb beállítás elöl: túlkormányzottság „döcögős” kanyarokban, de kisebb kerékkopás az első abroncsoknál;
- lágyabb beállítás hátul: jobb tapadás az útegyenetlenségeken, s csökkenő kerékkopás a hátsó részen;
- lágyabb beállítás elöl és hátul: jobb tapadás a bukkanókon és kisebb kerékkopás a négy keréken.

Kirugózás (reakció a kerekek visszapattanására)
- merevebb beállítás elöl: alulkormányzottság a kanyar be- és kijáratokban, nagyobb első oldali kerékkopás;
- merevebb beállítás hátul: nő a túlkormányzottság a kanyarbejáratnál és kijáratnál és csökken a tapadás a kanyar kijáratban, valamint a hátsó kerekek jobban kopnak;
- merev beállítás elöl-hátul: kanyarokban jó hatással van az autó egyensúlyára;
- lágyabb beállítás elöl: túlkormányzottabb viselkedés a kanyar be- és kijáratában és kisebb az első kerekek kopása;
- lágyabb beállítás hátul: az autó alulkormányzottabb a kanyar be- és kijárati íveken, jobb tapadás a kanyarkijáratban és kisebb hátsókerék-kopás;
- lágyabb beállítások elöl és hátul: az egyensúlyt ekkor már jórészt a rugók és kipörgésgátlók biztosítják.

A csomagolók és a rugóút határoló gumibak
(Packers and bump rubbers)

Ez egy összetett szerkezet a lengéscsillapító dugattyúrúdján. Tulajdonképpen az autó (ezen belül a felfüggesztés) fejlesztés utolsó erőkifejtése annak érdekében, hogy megóvjuk az autó alján lévő pallót az esetleges károsodásoktól. Emellett főként kanyarodáskor van észrevehető szerepe: használata nagyobb tapadást eredményez.

Amikor a felfüggesztés feszítőrúdja extrém erőhatásoknak van kitéve, maximálisan összenyomja a rugókat és a lengéscsillapítót. Ekkor a lengéscsillapító dugattyúrúdjának hosszában tovább folytatódó csomagoló állítja meg a felfüggesztés mozgását a lengéscsillapító dugattyúháza s az igen kemény anyagból készülő ütközőgumi által. Igencsak leegyszerűsítve: ha vége a rugóútnak, ez a szerkezet állítja meg a rugót.

Például egyenesben történő gyorsuláskor a légáramlat által kifejtett erőnek köszönhetően az autó vízszintesen egyre lejjebb nyomódik. Amikor a rugó eléri ezt a bizonyos gumibakot, lényegében „felül” rá. No most... Minél nagyobb a gumibak mérete, annál lágyabban fogja meg a rugót, ugyanakkor a hasznos rugóút is lecsökken. Ha a gumibak mérete nulla vagy egészen kicsi, majdhogynem koppan, mikor megfogja az autót. Ha működésbe lépnek, a gumibakok a felfüggesztés egyetlen alkatrészei, melyek aktívak.

Méretüket minden esetben össze kell hangolnunk a rugókkal és a lengéscsillapítókkal. Tényleg nagyon leegyszerűsítve, ha mindent lágyra állítunk (gyors- és lassú felpattanást, illetve visszapattanást), akkor a gumibak mérete is nagy kell legyen. Ellenkező esetben (merev beállításoknál) az a legcélravezetőbb, ha a gumi „magassága” a nullához közelít. Hát ekkor koppan csak nagyot a felfüggesztés...

A csomagolók mérete általában elöl 0-4, hátul pedig 0-8 mm-ig terjedhet.

Kanyarstabilizátor (anti-roll bar)

A felfüggesztés ezidáig tárgyalt részei (rugók, lengéscsillapítók, stb.) egy csoportba, egymáshoz viszonyítva szervesen kapcsolódva helyezkednek el, s minden kerékre egymástól függetlenül állíthatók - beállítási értékük a négy keréken különböző is lehet. hiába állíthatók azonban külön-külön, általában véve szimmetrikusan alkalmazzák őket: a jobb/bal első, illetve a jobb/bal hátsó felfüggesztési beállítások egyformák; ezáltal lehet igazán eredményes és kezelhető a súlypont-áthelyeződés az autó elejéről hátulra (vagy épp fordítva), emellett szerfelett jobban küzdhetők le az útegyenetlenségek.

Ám a súlypont (pl. kanyar közbeni) belülről kívülre történő áthelyeződésének kiegyensúlyozása ettől még nem lesz hatékony, hiszen kanyarvétel során a belső ív felőli kerekek eltérő módon forognak, s eltérő súlyt hordoznak, mint a külsők - nos, itt játszanak szerepet a kanyarstabilizátorok.

A mai modern F1-es gépek stabilizátorai - a rugókhoz hasonlóan - csavart rudak (torziós rugók). Ezek kapcsolják össze oldalirányban az egymással párhuzamosan futó, jobb és baloldali rugó-tompító csomagot.

Amikor autónk egy (a Formula 1-ben egy kissé mulatságosnak tetsző) fekvőrendőrön halad keresztül, mindkét azonos „tengelyen” lévő kerék hasonlóan viselkedik - egyenlő arányban mozognak le, illetve fel - így a stabilizátorok is egyenlő arányban, s ugyanabban az irányban mozdulnak el - kevés észrevehető hatást gyakorolva. Ezzel szemben kanyarodás közben a súlypont áthelyeződik az autó belső részéről a külsőre, melynek következtében a belső oldali kerekek lejjebb mozdulnak (az azonos oldali rugókra erők hatnak, azokból energia szabadul fel), míg a külső kerekek feljebb helyeződnek, s a rugók több energiát nyelnek el. hatásuk tehát csak akkor érezhető, ha a kerekek elmozdulásának különbsége a nullától különböző. Ez okból van szükség a kanyarstabilizátorra, hogy a rugók végeit tulajdonképp ellentétes irányba csavarja.

Az alvázcsavarodás és a felfüggesztés elmozdulása közben a stabilizátor mintegy behatárolja a rugó-lengéscsillapító kombinációjának energialeadását és felvételét - ekképp osztva el a tapadást az autó külső és belső oldala között, mindemellett az egyenletesebb gumikopásra is jótékony hatást gyakorol.
Ahogyan a rugók, a stabilizátorok erőssége is megválasztható. Az első felfüggesztéshez kapcsolódók - szintén a rugókhoz hasonlóan - merevebbek (100-200 N/mm-ig), mint a hátsók (50-130 N/mm-ig). Ez segíti elő a jobb első oldali fordulást kanyarvételkor, illetőleg a megfelelő mértékű hátoldali vonóerő (húzóerő) fellépését a kijárati íveken, kigyorsításkor.

Minél lágyabb értékű kanyarstabilizátort alkalmazunk, annál inkább mozdulhat el az ugyanazon tengelyen elhelyezkedő két kerék egymáshoz viszonyítva. Lágy stabilizátorokkal ugyanakkor kanyarokban nagyobb mértékben csavarodik el a karosszéria a vízszinteshez viszonyítva, s az sem ritka, hogy a kevésbé terhelt belső oldali kerekek elemelkednek a földtől. A külső oldali kerekekre jutó nagyobb súly miatt viszont azokon nagyobb tapadás érzékelhető. Ellenkező esetben (minél keményebb, merevebb), annál jobban hatnak a kerekek egymásra.

Kanyarvételi szempontból Formula 1-es autónk dinamikai összhatásának „megalkotásakor” igen fontos az első és hátsó stabilizátor aránya. Alapesetben - mint az már említésre került - az első egy kissé keményebb a hátsónál, ám az arányok megváltoztatásával (a pálya ismeretében és a vezetési stílusunk függvényében) egy alulkormányzott versenyautó könnyedén túlkormányzottá változtatható.

Végezetül egy javaslat: a kanyarstabilizátorokkal csak akkor kezdjünk el bíbelődni, ha autónk egyensúlyát és elsősorban a legmegfelelőbb tapadást már megtaláltuk, ugyanis ezek az alkatrészek nem növelik a tapadást - azt csak csökkenteni tudják. Akkor vágjunk hát bele, ha ennek egy részér - más előnyök elérésének érdekében - fel tudjuk áldozni.

Mik ezek az előnyök?


A hátsó stabilizátorok állítgatásával a kigyorsítás lesz stabilabb a kanyarkijáratokban, ám mivel egy kis tapadást is veszítünk, ennek ára van: valamivel korábbi fékezés a kanyarok előtt.

2009. április 19, 07:51
Válasz #11

F1Andris

  • *
  • Információ Nem elérhető
  • Forma-1 Világbajnok
  • Törzstag
  • Hozzászólások: 3581
  • "Be on the edge"
    • Profil megtekintése
    • f1gp.hu
AERODINAMIKA ÉS MECHANIKA

Erre a két fő részre tagolható a versenyautók beállítása.
Mindkettő egyfajta tapadást kölcsönöz a versenygépnek, azonban funkciójuk merőben eltér egymástól. Az aerodinamikai tapadás az autó körül örvénylő levegő által keltett erők kiaknázását jelenti, míg a mechanikai a rugó, lengéscsillapító, felfüggesztés, stb. beállítások segítségével elsősorban az aerodinamikai értékek szinten tartásához szükségesek. Az „elsősorban” fontos jelző, mert a mechanikai tapadásnak sok más, igen lényeges feladatot is tulajdoníthatunk.
Az ismertetést kezdjük rögtön az aerodinamikával. Célja, hogy pályán tartsa a nagysebességgel száguldó versenyautót úgy a hosszú egyenesekben, mint a kanyarokban, vagy hirtelen irányváltások közepette. Az autó pályán tartásához szükséges leszorítóerő egy része a légterelőkön (a szárnyakon) keletkezik, míg másik összetevőjét a spoilerek adják, valamint az autó alatt ébredő szívóhatás képezi. Ezt a szívóhatást minden egyes autóra ható kölcsönhatás alatt (annyi mint: gyorsítás, lassítás, úthibák vagy egyéb egyenetlenség, illetőleg kanyarvétel) közel azonos szinten kell tartani, melynek módja, hogy az autó alja és az út közötti távolságot (nevezhetjük hasmagasságnak is, ám a továbbiakban utazómagasságként ismerhetjük fel) úgy lövik be, hogy az a versenyhétvége egészén - elöl és hátul - állandó értéket képviseljen.
Vannak olyan esetek (erőteljes fékezés vagy hosszú, nagyon gyors egyenesek), melyek alkalmával az autó orra olyannyira lenyomódna, hogy egy-egy pillanatra hozzá is érne az aszfalthoz. E ponton kapcsolódik be a mechanika, hiszen a mechanikai tapadást (lásd később) biztosító összetevők behangolásával (rugók, lengéscsillapítók, stb.) elérhetjük, hogy a tapadás két eleme egy egészként szolgálja a versenyautó tökéletes úttartását, beállítását.
Mechanikai szempontból a verseny előtt (a rendelkezésünkre álló adatok alapján a pályára előzőleg) kiválasztott lengéscsillapítók (lökésgátlók) gyakorlatilag változtatás nélkül szolgálják a tapadást, míg a rugókkal, a rugózással már másképp állunk. Különféle merevségű, keménységű és igazán hatékonyan más-más irányba dolgozó rugók állnak rendelkezésünkre annak megválasztására, hogy autónk keményebb vagy lágyabb rugózásúvá váljék. Az ismertetőben emlegetett kemény és lágy fogalmak azonban korántsem egyeznek a civil életben használt, utcai autók rugózási jellemzőivel, hiszen a versenyautók lengéscsillapítása olyan merev, hogy egy-egy úrvezető igencsak a jogosítvány visszaadásán gondolkozna.
A felfüggesztés és a futómű aprólékos beállításának döntően a kanyarokban van szerepe, melyek a mechanikai tapadás belövése során igencsak különleges kihívást jelentenek. Az autó viselkedését a kanyar három pontján vizsgálják: alul- vagy túlkormányzott-e a kanyarbejáratban, ki akar-e törni a kanyar közepén, s hogy akad-e elegendő tapadás a kanyarkijáratban történő kigyorsításkor.
Mivel az aerodinamika csak a nagyobb sebességtartományban játszik szerepet, ha az autó lassú kanyarokban viselkedik furcsán, akkor mechanikai változtatások szükségesek, amennyiben viszont gyors kanyarokban rakoncátlankodik versenygépünk jobb, ha az aerodinamikai jellemzők módosításán törjük fejünket.

Miért fontos a tapadás?

Az autókra szerelt gumiabroncsok csak akkor képesek a motor erejét a leghatékonyabban az aszfaltra (vagy egyéb útfelületre) átvinni, ha azzal kapcsolatban - pontosabban folyamatosan kapcsolatban - vannak. Ezt a kapcsolatot - az ún. aerocsomagon túl (ld. később) - a felfüggesztés elemeinek megfelelő beállításával biztosíthatjuk; ezek behangolásával találhatjuk meg az arany középutat, ami a szélsőségesen lágy és kemény rugózás között helyezkedik el valahol. Ha ugyanis autónk a pálya felületéhez és egyéb tulajdonságaihoz mérten túlontúl merev, az útegyenetlenségeken és „göröngyökön” a kocsi gyakran elveszítheti a kapcsolatot az úttal (felpattan), minek következtében a gumik nem tudják átadni a teljesítményt az aszfaltra. A túlzottan lágy rugózás sem kedvez az időeredménynek, hisz az előbb említett egyenetlenségeken vagy a hullámos aszfalton autónk beleng, ringatózni kezd, minek következtében az alja „püföli” az utat, nem beszélve arról, hogy a már belőtt aerodinamikai beállításainkra is kedvezőtlen hatást gyakorol. Előzőekhez álljon itt még néhány adalék, melyek ugyancsak befolyásolják autónk tapadási tulajdonságait:
Itt van például a levegő- és pályahőmérséklet, mely nem kifejezetten mondható állandónak sem egy napra, sem egy teljes hétvégére vonatkoztatva, ugyanakkor jelentős kihatással van a megfelelő gumikeverék típusának kiválasztására. Apropó gumik! Jellemzőjük, hogy kopnak. Az autóversenyeken használatosak pedig igen jelentős mértékben, mellyel párhuzamosan, s egyenes arányban tapadási tulajdonságaink is romlanak. Az abroncsokról lekopott gumimassza viszont a pályára kenődik, ami által a pálya felületének jellemzői is változnak körről-körre.
Nos, mi változik még a futam alatt? Az autó súlya. Mégpedig jellemzően az üzemanyag miatt, amelynek mennyisége a rajttól kezdődően fogy, majd tankoláskor újra megnő, s aztán újra csak fogy. Ekképp változik a lóerő/kilogramm arány, ám ezzel összefüggésben korántsem elhanyagolható az autó súlypontjának (a súlypont helyének) módosulása, ezáltal a súlyeloszlás (előre-hátra, s fel-le) mozgása.
Az előző - tulajdonképpen csak példaszerű - felsorolásból kiviláglik, hogy az autó tapadási- és menettulajdonságait hány és hány fizikai dolog befolyásolja.

Lássuk tehát a két legfontosabb beállítási összetevőt részletesen...

AERODINAMIKA (A SZÁRNYAK ÉS EGYÉB ELEMEK)

Az autók eme tulajdonságával már a ’30-as években foglalkoztak, tehát már a kezdet kezdetén törték rajta a fejüket a konstruktőrök, hogy a számos szögletes autót úgymond lekerekítsék. Azokra a kutatási folyamatokra azonban, melyek az autón ébredő leszorítóerővel foglalkoztak, mintegy 30 év várakozás után került sor. Ennyi idő szükségeltetett ahhoz, hogy a mérnökök az áramvonalasítással (is) kezdjenek el foglalkozni; ettől remélvén a sebességnövekedést. S ugyanekkor kezdtek elterjedni a mai értelemben használatos spoilerek is, melyeknek egyik állomáspontja volt a már-már fogalommá vált „wing-car” - a Lotus-csapattól. Itt alkalmazták hatékonyan először azt az aerodinamikai tényt, hogy a szárny felső felén rövidebb utat tesz meg a levegő, mint az alsón, ami által vákuum keletkezik (részletesen lásd később, a szárnyaknál). Jöttek még a „szoknyák”, majd mára odáig jutott az autótervezés, hogy a masinák kinézetre szinte teljesen egyformák.
A mai modern Formula 1-es autó vonatkozásában az aerodinamika egyszerűen a legfontosabb tényező. A csapatok költségvetésének számottevő részét a száguldó paripa légörvényekkel szemben tanúsított viselkedésének vizsgálata emészti föl, hiszen igen jelentős szempont, hogy már a tervezés folyamatában tisztázódjon: ezen örvények miként áramlanak a kocsi felett, alatt és körülötte. A légörvényeknek azonban nem csak a lehetséges legjobb leszorítóerő elérésében van döntő szerepe; ezen túl számos rendszer hűtését is szolgálják, mint pl. a fékét, a motorét és a váltóét.
Az aerodinamikai tulajdonságok tehát egy versenyautó legfontosabb paraméterei. Ezért van szükség az egyes formák légáramlástani hatékonyságának vizsgálatára - az ideális körülményeket biztosító szélcsatorna-teszteken túl a pályákon végzett gyakorlati kísérletek során is.
A Formula 1-es autón akkor keletkezik csekélyebb légellenállás, ha minél kisebb a fellépő turbulencia, azaz azok a károsnak mondható örvények, melyek akkor jelennek meg, amikor a levegő az autót, annak elemeit kikerüli, elhagyja. Az aerodinamikai szakemberek legfőbb feladata épp ezért az, hogy az autók a légáramlástan tekintetében (s az igencsak szigorú előírások figyelembe vétele, betartása mellett) minél „letisztultabb” képet adjanak. Ennek elérése érdekében négy fő területre koncentrálnak: a leszorítóerőre, a kocsi alatt jelentkező szívóhatásra, a keletkező légellenállásra, s nem utolsó sorban az autó egyensúlyára.
A sorban az elsőként említett összetevő, tehát a leszorítóerő alapvetően a kocsik szárnyain ébred, ahol is a fizika ezen ágának ama törvényét alkalmazzák, mely szerint a gyorsabban áramló levegő kisebb nyomással rendelkezik, mint a lassabban haladó, s a szárnykiképzésből adódóan a légáram lefelé nyomja a terelőelemet, ami által az egész autó a talajhoz préselődik. Épp ellenkezőleg, mint a repülőgépeknél hasznosított felhajtóerő, már csak azért is, mivel a szárnyak profilja pont ellentétes egymással.
Az előzőekben leírt préselő-hatás kiegészítéseként jelenik meg az autó alatt áramló levegő hasznosítása, mely a diffúzorban csúcsosodik ki, s szívóhatásként jelentkezik. A diffúzorról a későbbiekben még bővebb formában esik szó.
Egy F1-es nagydíj pályáján a leggyakrabban használt aerodinamikai segítségek az első és hátsó szárnyak beállítása, valamint az utazómagasság értékének meghatározása, azonban furcsamód a motor ereje is szerepet játszik a hatékony beállítás megtalálásában, hiszen egy erősebb motor nagyobb sebességre képes ugyanazon légellenállással, mint egy „lóerőszegényebb” társa. Ez az időeredményekben tükröződik a legkézzelfoghatóbban, mert a nagyobb légellenállás későbbi fékezést tesz lehetővé. Fontos tényező az előre kidolgozott boxtaktika is, mert több kiállással (többszöri tankolással) nagyobb fogyasztást előidéző, izmosabb leszorítóerőt biztosító beállításokat is alkalmazhatunk.
Az előzőek alapján talán már egyértelmű, hogy miért igényli az autó kisebb-nagyobb átformálását az, ha a szabályok értelmében pl. az első szárny magasságát növelni kell, hiszen így jóval több levegő áramlik az autó alá, amivel valamit kezdeni kell.
Az orrész kiképzése is meghatározó, hiszen a levegő itt találkozik először az autóval. Az egyes csapatok által használt, ívelt orrkiképzés jelentősen kisebb légellenállást biztosít, hiszen az ív oly módon vezeti meg a levegőt, hogy a keletkező örvények csekélyebb mértékben erősödnek a kocsi hátsó része felé haladva, így az ott elhelyezett aerodinamikai elemek nagyobb hatásfokkal működnek, mint erősebb örvénylésekkel.

Van egy találós kérdés: Mi az? Nem látjuk, nem halljuk, mégis nagydíjakat dönthet el?

A leszorítóerő

Találó név, hiszen az autót szinte a pálya aszfaltjához ragasztja. Segítségünkre siet abban, hogy autónk egy teljes körre vetítve gyorsabb legyen. Igaz ez azonban részekre bontva is: a pálya szakaszaira, a szabad- és időmérő edzésekre, s a verseny minden pillanatára. Ez az a jelenség, melynek folyamatos tökéletessé tétele a csapatok számára mondhatni minden pénzt megér. Ezért építenek vagy bérelnek szélcsatornát, s ezért alkalmazzák a legjobbnak tartott aerodinamikai szakembereket - olykor a botrányt is vállalva, hogy egyiküket „megszerezzék”.

Vegyünk csak szemügyre egy Formula 1-es autót!

Aerodinamikai elemek

Szárnyak (és terelőelemek) elöl, hátul, középen, s oldalt egyaránt. Mindezek mellett pedig a legkülönfélébb alkatrészek... Mind-mind a versenyautó menettulajdonságait jellemzik, ám ahhoz, hogy teljes képet alkothassunk, a különböző funkciókat egyenként szükséges górcső alá venni.
Első légterelő (szárny): kb. 1,5 méter széles, hozzávetőleg egy négyzetméter összfelületű terelőelem, mely az autó orrához kapcsolódik, s a jelenlegi szabályok értelmében a földtől minimum 100 mm magasságban helyezkedik el.
Hátsó légterelő (szárny): teljes felülete elérheti az első szárny dupláját is. Nevéből eredően az autó hátsó részén található a futómű alsó bekötési pontjához csatlakoztatva.
Karosszéria: ez az „elem” is termel leszorítóerőt, mindemellett stabilizálja az autó körül áramló levegőt, örvényeket.
Diffúzor: az autó aljrészének végén található aerodinamikai elem. Tulajdonképp egy erősen táguló alagútnak is nevezhetnénk, amin keresztül az autó alatt száguldó levegő távozik úgy, hogy az autót egy későbbiekben taglalásra kerülő fizikai törvény alapján az útfelülethez tapasztja. Hát ez az alagút a diffúzor.
Oldalsó terelőelemek: az első felfüggesztés és a motorhűtést biztosító nyílás között elhelyezkedő alkatrészek. Fő feladatuk az autó körül (mellett) haladó levegő irányítása, a hűtőnyílásba áramló légáram mennyiségének beszabályozása. Ezért a leszorítóerő termelésében csak közvetett szerep jut rájuk.
Futóművek: a szabadon lévő (borítással nem rendelkező) futóműelemek is speciálisan formázottak; alakjuk a szárnyprofilhoz hasonlítható, ami által egyfajta kisegítő szereppel szintén leszorítóerőt termelnek.

Általános alapelv (inkább tény), hogy minél gyorsabb a kanyarvétel, annál kedvezőbb tempóról kezdhetjük meg a kigyorsítást. A leszorítóerő jelenlétéből adódó tapadás miatt hatékonyabb a fékezés, és rövidül a fékút.

A szárnyak

A Formula 1-es rakétákon alkalmazott szárnyak működési elve szinte ugyanaz, mint a repülőgépeken használatos szárnyaké. Azonban míg a légi közlekedési eszközök szárnyfelületén felhajtóerő keletkezik, az autósportban pont fordítva: a leszorítóerő siet segítségünkre.
Hogy is van ez?
Az elv egyszerű: a szárny felső felülete az alsótól eltérő hosszúságú ívekből áll (a felső felület rövidebb, míg az alsó hosszabb; repülőknél fordítva). Az autósportban ez a különbség azt eredményezi, hogy felül a levegő lassabban áramlik (egységnyi idő alatt rövidebb utat tesz meg), alul nagyobb a sebessége (ugyanannyi idő eltelte alatt hosszabb utat tesz meg), majd végül a szárny végén egyszerre találkoznak. A levegő nyomása ezáltal a felső síkon magasabb, alul alacsonyabb, s ez a nyomáskülönbség a szárnyat - ezáltal magát az autót is - az aszfaltra passzírozza. (A mai, modern Formula 1-es autókat a szárnyak által nem ritkán 2-3 tonnányi súly préseli az aszfalthoz, hogy a kerekek megfelelő mértékben tapadjanak, s a meghajtott kerekek ne pörögjenek ki.) Az F1-ben ezt a fizikai törvényt használják ki - előnyösen.
Van azonban káros hatása is, hiszen a szárnyfelületen áthaladó levegő útjába épp a szárny áll, akadályozza a szárny nélkül amúgy zavartalan haladását, ami miatt a terelőelem végét elhagyván örvény (légörvény) alakul ki, mely légellenállást (szakszóval drag-ot) okoz. Igaz, hogy ezen örvények az autóra jóval kisebb hatással vannak, mint a „jótékony” leszorítóerő, légellenállási szempontból számolnunk kell vele: befolyásolja az autó végsebességét, s igencsak jelentkezik az üzemanyag-fogyasztásban is. Ebből adódóan az aerodinamikával megbízott mérnökök úgy próbálják kialakítani a szárnyakat, hogy azok „munkálkodásuk” során minél kisebb örvénylést okozzanak, vagy ha már okoznak, azokat különböző karosszéria-elemekkel hatékonyan vezessék, tereljék el. Tehát a szárnyak által a versenyautót olyan erősen kell az útfelületre szorítani, amennyire az csak lehetséges, azonban a meredekebb szárnyállásnál jelentkező nagyobb leszorítóerő nagyobb légellenállással is jár.
A kormányzás és a megfelelő erőátvitel biztosítása érdekében a versenyautón két (fajta) szárnyat találhatunk: első és hátsó szárnyat. Értelemszerűen az autó elején, illetve hátulján helyezkednek el, s különböző helyzetük mellett funkciójuk is merőben eltérő.

Az első szárny


Itt keletkezik az autó „összleszorítóerejének” egynegyede; persze csak „normális” esetben, hiszen ha autónk egy másik gép szélárnyékába ér, ez az érték akár 10 százalék alá is csökkenhet.
Gyorsulásunkra, végsebességünkre nincs befolyással - főként a kanyarvételi tapadásunk függ tőle. Minél közelebb helyezkednek el az aszfalthoz (persze csak a szabályok adta kereteken belül), s minél nagyobb a légterelőelemek dőlésszöge, annál nagyobb a leszorítóerő, mely általa keletkezik. A szárnyak végeit lezáró vezérsíkok (flaps), a kissé ferde szögben elhelyezett aerodinamikai elemek vezetik el a levegőt az első kerekek útjából.
Már e néhány mondatból is jól tükröződik, hogy az első szárnyak jelentősége igen nagy, hiszen ez határozza meg, hogy az autó milyen mértékben kormányozható, s mennyire fékezhető. Ha a pályajellemzőkhöz viszonyítva a szárnyon túl kevés leszorítóerő ébred, akkor autónk alulkormányzott lesz, romlik az irányíthatósága.
Az sem elegendő azonban, hogy megtaláljuk a megfelelő mértékű leszorítóerőt, az is fontos, hogy ez a szárnyak által biztosított erő egyenletes eloszlású legyen az autó teljes felületén. Hisz mit ér a nagy erő, ha annak egyenetlen eloszlása miatt eltolódik az autó precízen megtervezett súlypontja, ami által a pályán mutatott viselkedése mondhatni kiszámíthatatlan lesz.
Ebből adódóan menetdinamikai szempontból meghatározó jelentőség tulajdonítható a tengelyterhelési arány pontos beállításának. Ideális esetben az első-hátsó tengely terhelési aránya 50-50 %, tehát az autó egészének felületén egyenletes eloszlásban jelentkezik a leszorítóerő, a súlyeloszlás csaknem állandó, s az autó kiszámíthatóan viselkedik, jól vezethetővé válik.
Az első szárnyak felületéről a levegő jellemzően két irányba távozik: felfelé, s lefelé. Az elemek által felfelé terelt légáram tovább halad a futómű-elemek, a hűtést biztosító beömlőnyílások (oldalt és felül), valamint a hátsó szárny felé. Az alulra terelt levegő az autó alsó síkján végigáramolva (az aszfalt és az autó között) a diffúzoron keresztül távozik. A szárnyfelületen túlmenően a vezérsíkok is segítik terelgetni a levegőt - azt, amelyik rajta keresztül a hűtőkbe és a diffúzorba (először azonban az autó alá) áramlik.

A hátsó szárny


Ezen az aerodinamikai elemen keletkezik az autó leszorítóerejének meghatározó része. E légterelő megfelelő beállítása azonban mindig a legnagyobb sebesség (végsebesség) és a hátsó részen jelentkező leszorítóerő közötti kompromisszumból adódik. Részletesebben ez úgy fogalmazható meg, hogy ha nagy leszorítóerőt akarunk a hátsó szárny által kicsikarni (azáltal, hogy a szárnyfelületek dőlésszöge meredekebb) autónk hátsó részének stabilitása erősödik ugyan, azonban ezáltal jelentősen megnő az autó háta mögötti örvénylés, valamint a légellenállás, amely igencsak leredukálja az autóval elérhető legnagyobb sebességet. Tehát célunk, hogy a hátsó szárny dőlésszögének állításával kieszközöljük a lehető legnagyobb leszorítóerőt amellett, hogy az adott pályán versenyképes sebességgel száguldozhassunk.
Itt két olyan pályát kell példakánt megemlíteni, melyek jó ideje stabilan őrzik pozíciójukat a versenynaptárban, emellett karakterükben igencsak eltérnek egymástól. Ez a két versenycsík a monzai és Monte Carlo utcai ringje. Monzában, ahol a hosszú-hosszú egyenesek, valamint a csekély számú kanyar miatt szinte végig padlógázzal autózhatunk, kisebb dőlésszöget kell a hátsó szárny elemein beállítaniuk, ami által megnő a végsebesség, s kevesebb üzemanyag is fogy - adódik ez abból, hogy a hátsó szárny ilyen beállítása kisebb légellenállást, kevesebb légörvényt okoz a autón.
Épp az ellenkezője igaz az utcai pályának nevezett monte carlo-i ringre, ahol a sok és éles kanyar, a falak (korlátok) közelsége, valamint a kevés egyenes miatt nincs szükség a nagy végsebességre; sőt, óriási leszorítóerőt igényel. Sok istálló ezen a pályán extra szárnyakat is felszerel autójára, hogy ezáltal biztosítsák a megfelelő tapadást.
A hátsó szárnyak teszik lehetővé tehát, hogy a kanyarokból történő kigyorsításkor rendelkezésre álljon a kellő leszorítóerő. Alakjuk - azaz a szárnyprofil - meghatározásakor elsődleges feladat szem előtt tartani, hogy nem keltsenek káros örvényeket, s biztosítsák az autót elhagyó áramlatok leválását, hogy azok ne alakuljanak olyan szívóerővé, ami akadályozná az autó haladását. Tehát a légterelőknek lehetőség szerint meg kell akadályozniuk az autó hátulján keletkező turbulenciát.
A megfelelő leszorítóerő biztosítása során azonban káros örvények is nagyobb valószínűséggel jelentkeznek. Egyszóval meg kell találni az egyensúlyt a leszorítóerő nagysága, az annak elérésére fordított energia, valamint az elkerülhetetlenül keletkező turbulenciák nagysága között.
Összefoglalva: ettől az aerodinamikai elemtől függ, mekkora leszorítóerő ébred a hátsó tengelyen, mekkora erő viszi át a motorteljesítményt az útra, hiszen hiábavaló a lóerő, ha kipörögnek a kerekek. Ugyanakkor, ha nagy a leszorítóerő, nő a légellenállás, az autó fogyasztása a gumikopás, s nem utolsó sorban a hosszú-hosszú egyenesekben túl lassú lesz a kocsi.

Szívóhatás (a diffúzor)

Az autó úton tartásának másik fontos forrása az autó alatt képződő légörvény, illetőleg az, ahogy az autó alatt áramló levegő a diffúzoron keresztül elhagyja a versenyautót. Ezt, az egyszerű szemlélődőnek fel sem tűnő, azonban légáramlástanilag nagyon fontos elemet az alváz legvégén alakítják ki, s mint ahogy az autó összes összetevőjének esetében, itt is a fizikai törvényekre (jelesül a Venturi-effektusra) épül a működési elv. Hogyan is fejti ki ez a „rejtett” alkatrész jótékony hatását?
A levegő, mint minden gázhalmazállapotú anyag a lehető legjobban kihasználja a rendelkezésre álló teret. Ha egy egységnyi térfogatú gáz kitágul, nyomása fordított arányban csökken (kétszer akkora tér esetén a nyomás épp fele az eredetinek). A diffúzor működése pont erre a törvényszerűségre épül.
Az első szárny és az oldalsó terelőelemek által „befogott” légáramlatok bizonyos hányada a versenyautó alá kerül, mely az autó alján kialakított síkfelületű lemez alatt megtett utat követően (irányítottan) a diffúzorba áramlik. Ez az elem lényegében az alváz végének felhajlításával „készül”, melyet függőleges lapokkal lehatárolnak. Az egész szerkezet alsó vonala az alváz síkjának meghosszabbítása. Ezzel a kialakítással a diffúzor mellett elhaladó levegő nem tud abba beáramolni, csak és kizárólag az autó alól távozó légáramlat távozik azon.
Ebben a csaknem zárt térben - mely a levegőnek nagyobb teret biztosít - a távozó gáz nyomása lecsökken, sebessége megnő. Ezek után talán egyértelmű, hogy az autó felett és alatt áramló levegő közötti nyomáskülönbség (a felül nagyobb, alul kisebb nyomás) a szó szoros értelmében az aszfalthoz szívja a versenyautót. Tehát a kitáguló, s megváltozott nyomású levegő által képzett ellentétes irányú erők egy az egyben kihúzzák a légáramlatot az autó alól, mellyel a szívó mellett gyorsító hatást is kifejtenek. Nem véletlen hát, hogy a képzett - tulajdonképp - leszorítóerő (ráadásul légellenállás nélkül fellépő leszorítóerő) igencsak hatékony eszköze az aerodinamikai jellemzők alakításának.
A diffúzor működésére két, kézzelfogható példa:
Az első az, amikor a szerelők a boxba tolják a versenyautót (kb. 2-3 km/órás sebességgel), s a csekély sebességen is kialakuló nyomáskülönbség nem csak a port, hanem az apróbb kavicsdarabokat, gumidarabokat is felkapja.
A másik a sógorok A1-ringjén volt megfigyelhető, még pedig a célegyenes utáni első jobbosban (míg le nem aszfaltozták a bukóteret), ahol a legjobbak is rendszeresen elhagyták a pályát. Ekkor lehet csak igazán megtapasztalni a diffúzor hatását: a mintegy 30 cm magas alkatrész a nyomáskülönbségből adódóan nemritkán két, két és fél méter magasságig porfelhőt ver fel a versenyautó mögött.

Az utazómagasság (hasmagasság)

Az autóbeállítás szinte legkönnyebben megérthető része - persze szoros összefüggésben áll a már bonyolultabb rugózás és felfüggesztési jellemzőkkel, ám itt csak a reá vonatkozó ismeretek kerülnek részletezésre.
Bár a diffúzornál már taglaltuk, de nem árt ismételni:
Míg a mechanikai tapadás jellemzően a kerekeken ébred, addig az aerodinamikai tapadásnak az eddig már említett elemeken túl az autó alatt áramló levegő (illetve ennek befolyásolása) is összetevője. Szabályozása az utazómagasság módosításával történik (vagyis azzal, hogy az autó alja milyen távolságban van az aszfalttól), mely alapvetően szerepet játszik az autónk általános egyensúlyában.
A diffúzor hatása (mely egy fixen rögzített, nem mozgatható alkatrész) az utazómagasság változtatásával emelhető vagy csökkenthető. Ily módon érhetjük el, hogy az autó kívánalmainknak megfelelően - a palló drasztikus kopását, rongálódását elkerülve - olyannyira közel kerüljön az út felületéhez, amennyire csak lehet. természetesen kerülendő, hogy az autó alja túl sokszor az aszfalthoz verődjön.
(Itt kell megjegyezni, hogy az autó magassága nincs befolyással a gyorsulásra, s a végsebességre, csupán a versenygép pályán való viselkedését koordinálhatjuk vele.)
Alapszabály, hogy a hátsó magasságnak az elsőhöz viszonyítva mindig nagyobbnak, vagy azzal egyenlőnek kell lennie. minél nagyobb mértékű ez a különbség (értelem szerűen a hátsó magasság a nagyobb), annál jobban terhelődnek az első kerekek, s nő azokon a kanyarban tapasztalt tapadás. Ezzel egyetemben viszont nem szabad elfelejtenünk: a nagyobb első oldali tapadás túlkormányzottságot eredményez. Tehát az autónk elejét megemelve csökkenthetünk az első kerekek terhelésén, s növelhetjük a hátsókét - legyőzve ezzel a túlkormányzást.
Az utazómagasság növelése viszont azt is eredményezi, hogy több levegőt engedünk be a kocsi alá, mellyel kisebb szívóhatás jelentkezik. Fontos tény, hogy az autót a mérnökök úgy tervezik, hogy annak hátulja eleve mintegy 25 milliméterrel magasabban van, mint az eleje. Így bármilyen beállítást is alkalmazunk az utazómagasság tekintetében, ez a (csaknem) 2 és fél centiméter állandó differenciaként jelentkezik.
Megfigyelhető, hogy minél magasabbra emeljük autónk utazómagasságát, annál nagyobb lesz a futás közben tapasztalható oldalmozgás, illetőleg tágabb keretek között állítgathatjuk a rugóutakat. Ugyanakkor minél alacsonyabbra helyezzük autónk alját, annál jobb tapadást produkálhatunk.
Az autónk e jellemzőjét eleinte a rugózás mértéke diktálta, melyet a pilóták, csapatok választottak meg kezelőjük karakterének megfelelően. Később - ennek finomításaként, mintegy finombeállításként - megjelent a kerékfelfüggesztést hangoló „rúd” is (erről később), mellyel tovább nőtt az utazómagasság beállítási módozatainak száma.
Korántsem elémenve a későbbiekben taglalásra kerülő felfüggesztési beállításoknak, itt kell megjegyezni, hogy a rugókhoz illeszthető gumibakoknak a közhiedelemmel ellentétben igen kis hatásuk van az utazómagasságra; azok csak (a rugók előfeszítésével) az autó súlyából adódó berugózást csökkentik le - redukálva ezzel az aszfalthoz verődések számát.
Egy csöppnyi megjegyzés: az utazómagasság beállításának mértéke minden esetben az autó nyugalmi helyzetében értendő. Mozgás közben ugyanis a jelentkező leszorítóerő, a fékezés és gyorsítás közben, vagy a kerékvetőkön történő áthaladás, stb. következtében értéke, az első és hátsó rész egymáshoz viszonyított aránya állandóan változik. Ezért úgy kell megválasztanunk a magasságot, hogy a palló nehogy - még a rugók teljes „összenyomódása” esetén se - érje az aszfaltot.
A magasságot emelni kell, ha lágyabb rugókat használunk, hiszen lágyabb, ringatózóbb autó esetén nagyobb utat kell biztosítanunk a felfüggesztés elemeinek ahhoz, hogy ne koppanjunk az úthoz.
S még egy fontos dolog: az utazómagasság csökkentése (a kocsi leültetése), mely nagyobb szívóhatással jár együtt, nem kelt káros légörvényeket, miközben számottevő tapadást biztosít. Épp ezért kívánatosabb ezzel a paraméterrel operálni, semmint emelni a szárnybeállításokat.

S most következzenek olyan, egyéb elemek, melyek állítására szimulátorokban nincs lehetőségünk, de az aerodinamikáról alkotott összkép kialakításában játszanak „valamiféle” szerepet.

Oldalsó terelőszárnyak (barge boards, deflektor)

Ezeket, az autó körvonalába beleolvadó, a karosszéria mellett, az első kerekek mögött elhelyezkedő, szénszálból készült alkatrészeket gyakran észre sem vesszük, pedig nélkülük igen nehéz dolga lenne az aerodinamikai mérnököknek, hiszen feladatuk több összetevőjű: csökkentik a légörvényeket (turbulenciát), szabályozzák az autó alá (a diffúzor felé), s a hűtőbe (hűtőnyílásba) beáramló levegő mennyiségét, illetve annak irányát.
Az egyes pályákon alkalmazott aerodinamikai alapcsomagok eltérősége, valamint az autók és motorok különbözősége miatt méretük, alakjuk, elhelyezkedésük versenyről versenyre változik. (Például minél nagyobb a terelőelem távolsága az autó hossztengelyétől, annál több levegő áramlik az oldalsó hűtőnyílásokba, mellyel a motorhűtés fokozható. Ugyanakkor a nagyobb hűtés nagyobb légellenállást is eredményez.)

Futóműgeometria

Az aerodinamikai mérnököket nem is alkalmaznák az autósport királykategóriájában, ha a futómű elemeit (egyébiránt az autó bármely elemét, alkatrészét) nem hasznosították volna a légellenálás tekintetben.
Erre azon egyszerű okból adódóan nyílt lehetőség, hogy a futómű alkatrészei az utcai autókkal ellentétben (ahol a futómű burkolat alatt helyezkedik el, légellenállást nem generál), a Formula 1-es rakétákon szabadon állnak, s mindenképp érintkeznek a levegővel. Ezért két fontos szempontnak is meg kell felelniük: egyfelől olyan profillal kell rendelkezniük, hogy az a legcsekélyebb légellenállást tanúsítsák, másfelől leszorítóerőt kell termelniük. A mérnökök így olyan keresztmetszettel alkottak meg minden egyes alkatrészt, mely a szárnyprofilokkal szinte azonos.
Ebből adódóan az első és hátsó felfüggesztések elemein a levegő piciny légellenállással siklik keresztül, ugyanakkor mérhető leszorítóerő ébred rajtuk. (Csak egy példa: a korábban alkalmazott, kör keresztmetszetű elemekkel szemben mintegy tízszer kisebb a légellenállási tényezőjük.)

A kipufogógáz

A kipufogógáz aerodinamikai hasznosítása a mérnökök leleményességének másik fő mutatója. Felismerték azt, hogy a távozó gáz - túl a jellemzően magas hőmérsékletén - nagy sebességgel (tehát mozgási energiával) hagyja el a kipufogócsövet.
E két jellemző hasznosítására a technikai újítások folyamán két irányvonal alakult ki:
Az egyik esetében a kipufogócső az autó hátulján, szinte a karosszériával egy síkban, a diffúzorhoz közel végződik, ami által a kipufogógáz a diffúzorból kiáramló levegővel találkozik, felmelegíti s felgyorsítja azt. A sebesség és hőmérsékleti különbségből kifolyólag ennek hatása az, hogy a diffúzor szívóhatása nagy mértékben megnő, s nő a kanyarvételi sebesség.
Hátránya is van a megoldásnak: a sebességkülönbség miatt turbulencia jelentkezik, ami által romlik az aerodinamikai egyensúly, s az autó valamivel nehezebben irányítható lesz, s a kormánymozdulatokra „idegesebben” reagál.
A másik „iskola” tanai szerint a kipufogócső kivezetése a karosszéria felső részén található, s leginkább a periszkóphoz hasonlítható - tehát a karosszéria fölé nyúlik. Ezáltal a távozó kipufogógáz nem a diffúzorból kiáramló levegővel keveredik, hanem a hátsó terelőszárnyakra áramlik. Így a szívóhatással ellentétben leszorítóerő keletkezik, mindemellett számottevően csökken a hátsó légterelőkön keletkező káros légörvény mértéke. S mint mindennek, hátránya e megoldásnak is akad: méghozzá az igen nehézkes beépíthetőség, valamint az, hogy a csőkivezetés megfelelő s pontos pozíciójának megtalálása számtalan tesztórát igényel.

A karosszéria (sasszé)

Az autó legfeltűnőbb és leglátványosabb része. Formája, stílusa, kialakítása már önmagában is árulkodik az adott csapat versenygépéről. A látványon túlmenően azonban biztonságosnak, s olyan strapabírónak kell lennie, hogy a menet közben fellépő erőket elviselje, továbbítsa azokat az autó egyéb alkatrészei felé, ugyanakkor tompítsa egy esetleges ütközés hatásait.

Amennyiben az aerodinamikával foglalkozó részt áttanulmányoztuk, a leírtakat nagyjából elsajátítottuk, már joggal köszönthetjük játékostársainkat - egy honi magazinban e tárgykörben megjelent írás frappáns címével - eképp: „A leszorítóerő legyen veled!”

2009. április 19, 07:50
Válasz #10

F1Andris

  • *
  • Információ Nem elérhető
  • Forma-1 Világbajnok
  • Törzstag
  • Hozzászólások: 3581
  • "Be on the edge"
    • Profil megtekintése
    • f1gp.hu
A FORMULA 1-ES AUTÓ

Bizonyára sokakban felmerült már a kérdés, hogy a Technikai Szabályzatban megfogalmazott előírások szerint megépített versenyautók miért éppen így néznek ki? Miért vannak a kerekeik például a szabadon, nem lenne jobb, ha burkolat alatt forognának? Miért kellhet az a sok légterelő az autókon?
Először is a szabályalkotók jópár szezonnal ezelőtt (s azóta folyamatosan) megváltoztattak „néhány” technikai paramétert. A változtatások a sebesség csökkentését hivatottak volna elősegíteni. Az azóta mért köridőkből kitűnik, hogy ezt több, de inkább kevesebb sikerrel tették...
Legfontosabb, hogy az első terelőszárnyat a korábbi helyzetéhez képest meg kellett emelni és a hátsó szárnyak elemeinek számát csökkenteték. A biztonság fokozása érdekében növelték a pilótafülke minimális méreteit (szélesség és magasság), ami a homlokfelület növekedése miatt szintén sebességcsökkentö hatású volt. Emelett pedig „visszahozták” (újra engedélyezték) a kipörgésgátló berendezések használatát, ami viszont - a biztonság fokozása mellett - ellenkező hatású volt; jelentősen javított a köridőkön.
Egy Formula-1-es autó, ami vezetővel együtt minimálisan 605 kilogramm lehet, nagyjából olyan hosszú, mint egy középkategóriás autó, cca. 180 cm széles és kb. egy méter magas. Középmotoros konstrukció, tehát a motort a hátsó tengely előtt, hosszában építik be, és hátsókerékhajtású. A motor egyébként tízhengeres, V elrendezésű, 2,4 literes összlökettérfogattal. Teljesítménye a legutóbbi szezonban tapasztaltak szerint megközelíti a 800 lovat; tehát a jármű tömeg/teljesitmény aránya kisebb, mint egy.
Magyarul: minden egyes lóerő kevesebb, mint egy kilogrammnyi tömeget mozgat!
Csak összehasonlításképpen: egy nem oly régi, utcákon is használt M3-as BMW cirka 340 lóerő, és alig kevesebb, mint 1500 kilogrammot nyom; gyorsulása 0-ról 100-ra valamivel több, int 5 másodperc. Egy Formula 1-es gép ennél kevesebb idő alatt 200-ra gyorsul álló helyzetből! A „bömösnél” minden egyes lóerőnek 4,35 kilogrammot kell mozgatnia. Kanyarban, a centrifugális erő hatására, akár 1,1 g-s keresztgyorsulást is elérhet, lassulása szintén túlhaladhatja a szabadesés értékét! Miközben a Formula-1-esnél közel négy és félszer rosszabb a kg/LE aránya. S ehhez vegyük hozzá, hogy ennek az autónak legalább 200.000 kilométert kell mennie meghibásodás nélkül, míg a betonszaggatók erőművei egy versenyre, vagyis 300 kilométerre vannak hitelesítve. S gyakran még ennyit sem bírnak ki.
Milyen menetteljesítményeket produkál egy mai, modern versenyautó? Nulláról százra körülbelül 2-2,5 másodperc alatt gyorsul, kétszázra négy alatt. Erről a sebességról két szekundumnyi időre van szüksége, hogy megálljon. Végsebessége akár a 370 kilométer/órás értéket is elérheti, s ha nem kellenének a szárnyak, mehetnének 450-nel is. S egy megdöbbentő adat: 200 kilométer/órás sebességről - csak motorfékkel 1,2 g-vel lassulna a versenyautó - ha pilóta ráérne csak motorfékkel lassítani; de nem ér rá... A kanyarok előtt erőteljesen rálép a fékre, s ilyenkor akár 6-6,2 g is hathat a versenyzőre!
A teljesítmény átvitele a talajra már csak azért sem könnyű, mert a versenyautó brutális ereje mindössze hatszáz kilogrammot mozgat. Könnyen túlpöröghetnek a kerekek, s hogy ne így legyen, az autót saját tömegénél akár kétszer, háromszor nagyobb erőre van szükség, ami az aszfalthoz préseli a kocsit. Igaz, ezáltal nö a gördülési ellenállás, de a nagy függőleges irányú nyomóerő miatt megnő a kerekekkel az útra átvihetö nyomaték. Ezáltal a gumiabroncs több erőt tud felvenni, mind oldalirányút (kanyarodás), mind hosszirányút (fékezés, gyorsítás). Igy aztán nem csoda, ha nönek a kanyarsebességek, jobban lehet gyorsítani, rövidebb fékutakat lehet venni. Így lehetséges tehát, hogy az autók nem pörgetik ki egyfolytában a kereküket, és a kanyarkijáratoknál is lehet gyorsítani.
Egy szériagyártású, korszerü utcai autó légellenállási tényezője (Cw) 0,3 érték alatt van. A tempó növelésével ez az ellenállás nő, olyannyira, hogy 130 kilométeres sebesség felett a többi menetellenállási erő a légellenállás erőszükségletéhez képest eltörpül. Egy utcai gépjármű nagyjából mindig ugyanolyan súlyú, karosszériáján inkább néhány kilogrammnak megfelelö felhajtóerő keletkezhet nagy sebességnél, semmint leszorítóerő.

A Formula-1-ben a légellenállási együttható a pályáktól függően változik. Monzában hozzávetölegesen (Cw) 0,7 és a Hungaroringen 1,2. Minél több a kanyar és minél kevesebb a rövid egyenes, annál nagyobb leszorítóerőt igényel a pilóta. Ezért a magyar pályához hasonló versenyhelyszíneken, például Monte-Carlóban nő a légellenállás. De mind a tizenhét pálya kanyarokkal teletüzdelt, s ezért aztán a mai Formula-1 az aerodinamikáról szól.

2009. április 19, 07:49
Válasz #9

F1Andris

  • *
  • Információ Nem elérhető
  • Forma-1 Világbajnok
  • Törzstag
  • Hozzászólások: 3581
  • "Be on the edge"
    • Profil megtekintése
    • f1gp.hu
KANYARSZAKASZOK, KANYARTÍPUSOK ÉS PÁLYAJELLEMZőK

Bármilyen kanyarról beszélünk is - és legyen az bármely pálya egy kicsiny alkotóeleme - egy dologban teljesen megegyeznek; három alapvető szakaszra bonthatjuk őket: kanyarbemenet, kanyarcsúcs és kanyarkijárat. Meghatározó fontosságú, hogy felismerjük eme három összetevő lényegét abban az értelemben, amikor az autó kezelhetőségéről, karakteréről beszélünk (alul- vagy túlkormányozottság).
A kanyar bemeneti íve az a pont, amikor az autó megkezdi a kanyarodást. Ezt a fázist többnyire - ám nem minden esetben - fékezés előzi meg, azonban az sem ritka, hogy a fékezés folytatódik ebben a fázisban - vagy épp áthúzódik a következőbe. A kanyar eme részében helyeződik át a súly a belső kerekekről a külsőkre. Abban az esetben viszont, ha fékezés is fennáll, a súlypontváltozás még koncentráltabban jelentkezik, mégpedig átlósan: a hátsó-belső kerekekről az első-külsőkre.
Kétfajta bemeneti ívet határozhatunk meg: lassú és gyors bejáratot.
A lassú esetében autónk lassul, s tömegének nagy része az első kerekekre helyeződik át. Ekkor a következő kérdésekre kell figyelmet fordítanunk: hogyan juttassuk autónkat az ideális ívre; oda megy-e gépünk, ahová kormányozzuk; lomha-e kocsink, vagy éppen fürgén viselkedik?
Másik eset a gyors kanyarbejárat... Ekkor autónk gyorsítási fázisban van, nem lehet túl nagy az alulkormányzottság, és nem lehet a megszokottnál élesebben az ideális ívre irányítani. A hátsó kerékmeghajtást figyelembe véve a gyorsítás hatására inkább túlkormányzottan viselkedik versenygépünk.
Felmerülő kérdések: hogyan fordul; mekkora tapadást tapasztalunk elöl az előző körhöz viszonyítva, mielőtt esetleg beállítást változtattunk?
A kanyarcsúcson áthaladva éri el az autó a kanyar bemenet és kijárat közötti pontot. Szó szerint pontot, hiszen ez a kanyarvétel legrövidebb - a sebességből adódóan szinte pontszerű - szakasza, mind egy sikán, mind pedig egy hosszan elnyúló, állandó sugarú kanyar esetében (mint például a brazil pálya második, vagy az indianapolisi versenyív 13. kanyarja). A kanyar eme fázisában a súlypont az első és hátsó rész között aránylag állandó, leginkább a külső kerekekre koncentrálódik, ugyanakkor ez a kanyarvétel leglassabb szakasza.
E ponton a hátsó kerekek viselkedését a gázadás milyensége a legmesszebbmenőkig, s ezzel egyetemben többféleképpen befolyásolhatja. Bármilyen gázadási struktúrát választunk, autónk hátsó része elveszítheti instabilitását (magyarul stabilitást kell éreznünk). A súlypont ugyebár a külső kerekekre helyeződött, s mivel már a motor is "húz", egyfajta egyensúlyi helyzetet kell éreznünk - persze csakis megfelelő beállítás esetén.
Mik azok a kérdések, amelyek egy pilótát ebben a kanyarrészben foglalkoztathatnak (már ha van rá ideje)? Túlságosan, vagy épp megfelelő mértékben csúszik az autó; csak az első kerekek vesztenek-e tapadást, vagy mind a négy; van-e elég tapadás; ki akar-e törni az autó hátulja, avagy sem?
A kijárati pont kezdetén kezdődik a kormányzás mértékének csökkenése, tehát a pilóta ekkor kezdi visszatekerni a kormányt. Eme szakasz általában gyorsítással jár, ám nem mindig velejárója. Az autó súlypontja itt kezd a közép felé visszamozdulni, tehermentesítve ezzel a külső kerekeket. Ha gyorsítást eszközlünk ebben a szakaszban, a súlypont az autó hátulja felé tolódik, s megjelenik az előbb már említett átlós vonalú áthelyeződés - csak ekkor az első-külső kerekekről a hátsó-belsőkre. Ez mindaddig tart, amíg az autó egyenesbe nem áll, s a súlypont ki nem egyenlítődik a nyugalmi állapotba.
Lassú kanyarkijáratoknál - erős gyorsítás közben - a fő probléma a gyenge vonóerő lehet, amennyiben a tömeg áthelyezése a hátsó rész felé nem elég hatékony. Gyors kanyarkijáratoknál azonban enyhe alulkormányzottságot figyelhetünk meg, mely viszont enyhébb gázadással csökkenthető.
Kérdések, melyekre ebben a szakaszban figyelnünk kell: kipörögnek-e a hátsó kerekek; az autó hátulja teljesen kicsúszik-e; nem túl sok-e az alulkormányzottság; illetve gázelvételkor nem válik-e túlkormányzottá a kocsi.
Egy pályán mindig azt kell megtalálnunk, hogy vezetési stílusunkból adódóan melyik kanyar, vagy kanyarkombináció a mérvadó autónk kezelhetőségének beállítása tekintetében. Itt kell felhívni a figyelmet arra, hogy egyszerűen lehetetlen úgy beállítani az autót, hogy az minden kanyarban (annak jellegéhez mérten) a legjobban viselkedjen - ha lehetséges lenne, a pályák tervezőjét gyorsan ki kellene rúgni állásából.
S most ott járunk, amit az útmutató elején taglaltunk: a kompromisszumoknál (tudom, hogy bonyolult, de aki figyelmesen olvas, az máris kompromisszumot keres)...
Másik jelentős dolgunk: megvizsgálni a pálya jellegét abból a szempontból, hogy milyen stílusú kanyart milyen követ, vagy mekkora egyenes áll rendelkezésünkre a kigyorsításra a következő fékezésig (vagyis, hogy milyen a kanyarok és egyenesek kombinációja).
Ahhoz, hogy a következő kanyarban a legnagyobb sebességet elérjük, néha bele kell nyugodnunk egy olyan beállításba, amely a megelőző kanyarban kedvezőtlennek bizonyul - ha azt csak egy szimpla kanyarként szemléljük. Különösen igaz ez akkor, amikor kijövünk egy kanyarból, s belépünk egy hosszú, gyors egyenesbe. Végül is mindent az dönt el, hogy tudunk-e gyorsabb kört menni, vagy sem.
Hogy jobban megértsük a különböző versenyívek összefüggéseit, valamint, hogy hogyan hozzuk ki magunkból a maximumot egy teljes kör során, segítségünkre lehet Ayrton Senna és Alain Prost könyve. Magyarul nincs fogalmam, hogy milyen címen jelent meg, de szabad fordításban rendre annyit tesznek, mint "Az autóversenyzés alapelvei" és "Autóversenyzés".
E két könyv a huszadik század két vitathatatlanul legkitűnőbb versenyzőjének tollából származik, így írásuk alapján hihetünk nekik - ráadásul egy csapatban, egymás ellen is versenyeztek...

S most lássuk a kanyartípusokat a hozzájuk fűződő magyarázatokkal - mik a sajátosságaik, s hogyan hatnak azok beállításainkra.

Állandó sugarú kanyar
(Példaként említhetjük a spanyol pálya Campsa kanyarját)


Az állandó sugarú kanyar gyors, enyhe bemeneti ívvel, hosszú elnyújtott, s egyenletes kanyarcsúccsal, valamint a bemenethez hasonlóan enyhe kijárati ívvel rendelkezik. Az effajta kanyar teljesítése meglehetősen egyszerű. Még úgyszólván durva felfüggesztés-beállításokkal is (értem itt azt, hogy autónk még nincs finoman a pályára igazítva) ráhangolhatjuk versenyparipánkat az aerodinamikai leszorítóerő, valamint a kanyarstabilizátor mértékének megfelelő megválasztásával. A kanyarbejáratból a kanyarodás megkezdéséig viszonylag gyors és állandó átmenet vezet.
Egy jól kiegyensúlyozott autó állandó sugarú kanyarban mutatott viselkedését általában könnyen magunk stílusára igazíthatjuk a leszorítóerő piciny változtatásával - attól függően, hogy alul- vagy túlkormányzottan viselkedik. Ez az esetek nagy többségében segítségként szolgál. A még jobb kanyarvételi technikát - s az autó megfelelő viselkedését - finomíthatjuk a rugók és a kanyarstabilizátor beállításainak apró  módosításával, hiszen az effajta kanyartípus alapjaiban véve igen egyszerűnek mondható.
Amennyiben az állandó sugarú kanyar nagy sebességgel bevehető, úgy a beállítások listáján elsőként az első szárny dőlésszögének megállapítása jelentkezik, majd ezt követően operálhatunk - szorosan együttvéve - a kanyarstabilizátor és a súlyelosztás megfelelő mértékének megtalálásával.
A lengéscsillapító helyes beállításairól e kanyartípus kapcsán túl sok nem mondható el, hisz ezen paraméterek behangolása inkább a pályán fellelhető egyéb kanyarok dinamikájától függ; azaz milyen kompromisszumot találunk a többi kanyarral.
Példának (a többi mellett) az indianapolisi oválpályát említhetnénk, ahol csak állandó sugarú kanyarok találhatók. Ebben az esetben csak az effajta fordulókra kell koncentrálnunk, ha a lengéscsillapítók beállításait a legmegfelelőbb szinten óhajtjuk alkalmazni.

Növekvő sugarú kanyar
(Például a spanyol pálya "La Caixa" kanyarja)


Ennek a kanyartípusnak a fő jellemzője, hogy hosszabb kanyarkijárattal rendelkezik, mint bejárattal. Ezáltal természetszerűleg egészen kicsi kanyarcsúccsal "büszkélkedhet". Egy növekvő sugarú kanyarban a lehető legkésőbb fékezhetünk, majd az autót a kanyarívre helyezvén hamar teljesíthetjük a kanyarcsúcsot, s eztán nincs más dolgunk, mint folyamatos gázadással elérni a lehető legnagyobb kanyarkijárati sebességet. Ám mivel a kanyarkijárat vonala nem határozható meg pontosan, igen nehéz azt eltalálni, s a kanyart versenyzőkhöz méltón teljesíteni.
Pontosan a kanyarív elnyújtott kijárata okozza azt, hogy ha a gyorsítást nem a megfelelő időben kezdjük meg, az utána következő szakaszon igen sok időt veszíthetünk. Épp ezért fontos, hogy a kigyorsítási szakaszpont felismerése a megfelelő időben történjen, hiszen így csökkenthetjük minimálisra az effajta kanyar bevételének időtartamát. S az előbbiek fokozottan érvényesek azon esetre, amikor a növekvő sugarú kanyartípust viszonylag hosszú, gyors egyenes követi.
Kezdő pilóták előszeretettel futnak alacsonyabb differenciálzár beállítással, hogy az segédkezzen a kerekek kipörgésének megállításában (megakadályozásában). Gyakorlottabbak azonban már inkább felügyeletük alatt tartják az autó hátulját, hogy gázadás közepette egy piciny túlkormányzást produkáljanak. Ez viszont igen finoman behangolt egyensúlyi helyzetet kíván meg. A legjobb, ha az ilyen kanyarra történő hangolást lágyabb hátsó beállítással kezdjük, hogy némi túlkormányzást érjünk el. A rugók beállítását - elöl és hátul - ajánlott a pálya más, jellemzőbb pontjaira állítani, hogy a gép kezelhetősége ott legyen a legmegfelelőbb. (Aztán később még finomíthatunk azokon a lengéscsillapító finomhangolásával.)
Természetszerűleg a rugók lassabb lengéscsillapító-beállításai főként a súlypont-elhelyezkedésben állnak segítségünkre. Itt a lágy beállításokra van szükségünk. Azonban ne felejtsük el, míg lágyítjuk autónk hátsó részét, kísérjük figyelemmel a rugóúthatároló gumibak és az utazómagasság arányának beállításait. Azt se feledjük, hogy amennyiben az autó felül a gumibakra (kanyarban speciálisan a hátsó-külső részen) azt eredményezi, hogy az autó kerekére a kelleténél több súly terhelődik.
Fentieket összegezvén az autó növekvő sugarú kanyarra történő beállítása nem az aerodinamikai és nem is a kanyarstabilizátorok eszközével érhetők el, inkább a felfüggesztés olyan beállításaival, melyek a legmegfelelőbb egyensúlyt biztosítják.

Csökkenő sugarú kanyar
(Magny-Cours, Franciaország, "180 fokos kanyar")


Beállítási szempontból talán a legnehezebbek közé tartozik - a fékezési pont egészen közel esik a kanyarcsúcshoz. Ez azt eredményezi, hogy a lassítást már kanyaríven vagyunk kénytelenek végrehajtani, mely csak egy jól alkalmazott, ún. vontató fékezési technikával (motorfékkel, visszaváltással) küzdhető le a legeredményesebben.
A legfőbb beállítási alapelv, hogy az autónk jól forduljon, melyet csak egy igen stabil hátsó résszel érhetünk el. S mivel a kanyarbejárati ív igencsak hosszúnak mondható, a kanyarstabilizátor beállításával bíbelődni kevésbé fontos dolog. Ez nem azt jelenti, hogy azt nem kívánatos a kanyarhoz hangolni, épp csak azt, hogy a stabilizátor jelentősége szinte csak a kanyarív belső felére - a kerékvetőre hajtva, közel a kanyarcsúcshoz - jelentkezik. Ráadásul ha a pályán egy nagysebességű, állandó sugarú kanyar is található, s ott az autónk megfelelően viselkedik, akkor a csökkenő sugarú kanyar esetében ne bántsuk ezt a már kisakkozott beállítást.
A hátsó rugók lágyítása segít minket abban, hogy az autó hátulja ne engedjen ki magából túl sok súlyt (azaz a már ott lévő terhelés ne távozzon el onnan, tehermentesítve azzal a hátsó részt). Ez egy jó kezdés az autónk behangolására. Ha a pályán ráadásul ez a kritikus pont, s a masinát célszerűnek találjuk erre a kanyarra hangolni, akkor a megfelelő rugóerő megtalálása még inkább előtérbe helyeződik. De még inkább fontos a lengéscsillapítók tulajdonságainak beállítása, hiszen a fékezés és a kanyarodás ideje alatt ez segíthet abban, hogy kihozzuk autónkból a maximumot.
Elsőként a súlypont megfelelő áthelyeződésére kell koncentrálnunk, melyet leginkább a hátsó lengéscsillapítók visszapattanásának lassításával tudunk megteremteni. Lágyítsuk ehhez az autó hátsó részén a visszapattanási értéket, ami segít abban, hogy a súly minél lassabban hagyja el a hátsó részt. Második lépésként - amennyiben még mindig kevés súly helyeződik a hátsó részre, vagy az ott lévő súly a kelleténél hamarabb az autó eleje felé tolódik - a legjobb abbahagyni a kanyarodást, s egyenesben, keményen fékezni. Egy alternatív megoldás ennek kiküszöbölésére: emeljük a lengéscsillapító felpattanási értékét az autó elején. Ám ha a pálya egyéb részein gondunk lenne az autó elejének viselkedésével, vagy az autó hátsó beállításai a maximumot "nyaldossák", jobban tesszük, ha csak a hátsó részre koncentrálunk.
Szólnunk kell még a fékerő elosztásáról is, azonban, ha a pálya más szakaszain sehol sem küszködünk túl- vagy alulkormányzottsággal fékezés közben, akkor inkább hagyjuk ezt a részt és bízzuk azt a lengéscsillapításra.
A differenciálzár-beállítás kapcsán 50% vagy nagyobb értéket érdemes emlegetnünk, mert ilyen értékek mellett küzdhetjük le a legkönnyebben a kanyartípust. Amennyiben már kanyarodás közben tartunk, mikor a gázról elvesszük a lábunkat, maximális figyelmet igényel, hogy a motor erejét felügyelet alatt tartsuk, s legyünk akkor is óvatosak, mikor az újabb gázadáskor esetlegesen túlkormányzottan viselkedik autónk. Ekkor a differenciálzár beállítása lesz segítségünkre, hogy az autót saját vezetési stílusunkhoz igazítsuk.

Gyors S-kanyar
(Silverstone, Nagy-Britannia, "Maggots & Becketts")


E kanyartípus két, vagy több kanyar kombinációjából jön létre. A nagy sebességből adódóan az aerodinamikai egyensúlyban rejlik a megoldás kulcsa. Mindemellett ezzel csaknem egyenlő a legmegfelelőbb versenyív megtalálása - persze csak, ha jó részidőt kívánunk elérni. A legideálisabb ív felismerésének hiányában igen nagy időt veszthetünk, mely kihatással van a gyors S-kanyart követő pályaszakaszra - mondjuk egy egyenesre, de ami még rosszabb, egy azt követő kanyarba történő bemenetre. Ebből adódóan a hangsúly az autó elején variálható kormányzásra helyeződik. Kifizetődő munka ezzel foglalkozni, hiszen a legjobb beállítás megtalálásával elkerülhetjük a látványos, de annál károsabb megpördüléseket.
A sebességfokozatok beállítása után, valamint a hátsó szárny dőlésszögének meghatározását követően - melyek a pályán elérhető legnagyobb sebességet hivatottak előidézni -, az autó egyensúlyának megtalálásában és a kanyarvétel tökéletesítésében az első szárnybeállítás segédkezik a kanyartípus leküzdésében.
A rugók alapbeállítási értékeivel próbáljuk meg "bevenni" a kanyart, s figyeljük meg, hogy miként viselkedik autónk fordulás közben. A merevebb rugóbeállítás azt eredményezi, hogy autónk gyorsabban reagál a kormányzásra. Túl merev rugóarány viszont a legtöbbször csökkenti a megkívánt tapadási együtthatót, melyet az első szárny dőlésszögének módosításával, illetőleg a kanyarstabilizátor lágyításával kompenzálhatunk. (Külön figyelmet érdemel a gumihőmérsékletek alakulása is, hiszen a túlmelegedés jele segíthet minket helyes irányba terelni.)
A hátsó rugók lágyítása a fellépő erők hatékonyabb pályára történő átvitelét teszi lehetővé. Lassabb reagálású lengéscsillapító (a lágyabb beállítás) használatával megtapasztalhatjuk, hogy autónk a felfüggesztésre ható súly a feltöltődés és a kirugódás között "gyengédebb" átmenettel közlekedik. Épp ezért a nagyobb értékű kanyarstabilizátor hatásával elérhetjük, hogy amint a jármű hirtelen irányt változtatna (akaratunkon kívül), az az ellentétes irányba, a helyes irányba tereli versenygépünket. S ha az ilyen kanyartípushoz beállítottuk a stabilizátort, a pálya más részein már csak kis módosításokat hajtsunk végre rajta - azt is figyelembe véve, hogy a kanyarstabilizátor értékének módosítása esetén mely más alkatrészek hozzáállításával jár.
Tehát a legfőbb beállítási lehetőségünk a differenciálzár kanyarhoz történő igazítása, amennyiben lassításra a motorféket alkalmazzuk, s a leghatékonyabban óhajtunk behajtani az ezt követő kanyarba.

Közepes sebességű S-kanyar
(Silverstone, Nagy-Britannia, "Abbey")


Ugyanúgy, mint a gyors S-kanyar, ez is két vagy több kanyar kombinációjából áll. Itt az aerodinamikai hangolásnál fontosabb szerepet játszik a rugók és lengéscsillapítók kellő értékének megtalálása, hiszen az előző kanyartípusnál jóval nagyobb sebességcsökkenés és növekedés realizálódik a kanyar teljesítése közben.
Amennyiben autónk jó egyensúllyal bír a pálya gyorsabb kanyarjaiban, nincs más dolgunk, mint a rugók és a lengéscsillapítók lágyítása. Pont ez az a kanyartípus, ahol a legjobban megtapasztalhatjuk a két felfüggesztés-komponens finombeállítását, s azt, hogy mennyi időt lehet eltölteni a legpontosabb értékének megtalálásával. A kanyarba történő beforduláskor az első rugókra, lengéscsillapítókra és kanyarstabilizátorra kell koncentrálni.
Menjünk annyira merev beállításokkal, amennyire az csak lehetséges (annak figyelemmel kísérése mellett, hogy ne veszítsük el autónk átlagos egyensúlyát). Próbáljuk meg a fellépő alulkormányzottságot az első szárnyak szögének emelésével kiegyensúlyozni, vagy válasszunk egy kissé alacsonyabb értékű kanyarstabilizátort az első fronton addig a mértékig, míg az autó tömegközéppontja az átlagoshoz képest természetes helyen marad. Bánjunk azonban óvatosan ezen értékek módosításával, s inkább csak lépésről lépésre változtassunk, hiszen el kell kerülnünk, hogy az első kerekek bármelyikére túl sok súly nehezedjen (nehogy ebből adódóan abroncsaink károsan túlmelegedjenek). Hogy elérjük a megkívánt első tapadást, ebben az esetben a lengéscsillapító lassú reagálásának (fel- és visszapattanás) értékeivel kell variálnunk.

Sikán, azaz a lassú S-kanyar
(Pl.: Nürburgring, Németország, "Veedol S")


A sikánok tulajdonképpen igen lassú S-kanyarok, s minden igaz ebben az esetben is, mely a közepes S-kanyarnál megfogalmazásra került. Mivel alapjában véve a kis sebességgel teljesíthető kanyarok közé sorolható, az aerodinamika itt kevésbé játszik szerepet. Törődjünk inkább a mechanikai tapadás legmegfelelőbb mértékének keresgélésével. S hogy még egy alapvető adalékot említsünk: a sikánok csaknem kivétel nélkül szűkek, így a kerékvetőn történő autózás (merthogy ezeket a legtöbb esetben ki kell használnunk) megannyi veszélyforrást hordoz magában.
Sokszor a sikánok képezik a pályák leglassabb, meghatározó részét. Ez annyi tesz, hogy a kemény fékezés miatt kiválóan alkalmasak arra, hogy a fékerőelosztás finomhangolását elvégezzük. S ha ezt sikerül tökéletesen eltalálni, az effajta kanyartípus kínálkozik majd a pályán az elsődleges előzési pontként. Ha elég nagy sebességgel érkezünk az ezt megelőző egyenesből - helyes fékbeállítással - e ponton könnyűszerrel kifékezhetjük ellenfelünket.
Az előzőekben leírtak mellett a sikánnál - és a pálya leglassabb pontján - határozhatjuk meg a legalacsonyabb sebességfokozat értékét is. Ne tévesszük össze az egyes fokozattal, hiszen a leggyakrabban kettes a versenyidőszak alatti legalacsonyabb sebességfokozat - a nagyok az egyest mintegy kivétel nélkül csak a rajtnál alkalmazzák. Ennek értelmében a versenyben, vagy a körök megtétele alatt használt legalacsonyabb sebességfokozatot oly módon kell meghatároznunk, hogy az a sikánból való kijövetelt a leghatékonyabban segítse elő. Másrészt viszont az egyes fokozat beállítása hatással van a használt, legalacsonyabb sebességfokozatra, mellyel az autónk kanyarkijáratban tanúsított stabilitását is befolyásolhatjuk.

A hajtűkanyar
(Magny-Cours, Franciaország, "Adelaide")


Az autó fékrendszere ebben a kanyartípusban van a legnagyobb mértékben igénybe véve. Nem ritka, hogy a csúcssebességről 60-80 km/h-ra kell lelassulni. A befordulást követően hamar elérkezik a hajszálnyi kanyarcsúcs - a belső oldali kerékvetők közepén. A fékezést olyan későn kell alkalmazni, amilyen későn csak lehet, melyet egy (természetesen "egy") késői befordulás követ. A kanyarcsúcsot elérve, onnan gyorsítást eszközölve a kanyar sugara növekvő tendenciát mutat (illetőleg nem is inkább a kanyar, hanem az ideális ív), ahol már agresszívan kezdhetjük meg a gázadást. Csakúgy, mint a sikán, a hajtűkanyar is kiválóan alkalmas arra, hogy a fékerőt, annak eloszlását teszteléskor beállításuk, hiszen a nagymértékű fékezés erre igen jó lehetőséget ad.
Az autónk egy bizonyos pályára történő behangolásakor nem kifejezetten játszik főszerepet a hajtűkanyar - elsősorban arra kell koncentrálnunk, hogy a szárnyak, rugók, kanyarstabilizátorok és az utazómagasság megfelelő beállításával elérjük a legnagyobb stabilitást. Figyeljünk inkább a közepes vagy nagysebességű kanyarokra - ebben a rangsorban a "visszafordító" egészen hátul áll. Egyetlen egy dologra kell hangsúlyt fektetni; az alacsonyabb sebességfokozatok jó megválasztására, melyet oly módon kell beállítanunk, hogy a lehető legjobban, legstabilabb viselkedéssel gyorsíthassunk ki a kanyarból. Ez a kanyartípus a pályának az a része, ahol a legtöbb hibát véthetjük, ahol a versenyvonalat a leggyakrabban elhagyhatjuk. Ugyanakkor kiváló alkalmat ad arra - már ha beállításaink megfelelőek -, hogy ellenfeleinket kifékezhessük, vagy éppen a kigyorsításkor lehagyhassuk.

A duplacsúcsú kanyar
(Például: Sepang Circuit, Malajzia: a 7-es és 8-as kanyar kombinációja)


Olykor ugyanolyan kihívást jelent egy pilóta számára két egymás után következő kanyar sikeres teljesítése, mint egy különállóé. Mindemellett a kettő nagyban hasonlít is egymásra, hiszen ha a kanyarkombinációt a legjobb tempóban szeretnénk beutazni, a két kanyart egy összefüggő, törésmentes versenyívre kell felfűznünk, s tulajdonképpen egy kanyarként kezelni. Ez abból adódik, hogy az első kanyar kijárata egybeesik a második bejáratával, s így együttvéve képezik a kanyarvétel ívének csúcsát, ahol amiatt, hogy ez igencsak hosszú szakasz, nagyobb intenzitású gázadást is alkalmazhatunk. Hogy az ne viselkedjen kezelhetetlenül, autónkat úgy szükséges beállítanunk, mint egy közepes sebességgel teljesíthető kanyarnál. Az előzőek alapján a két összekapcsolt ív tulajdonképpen állandó sugarú kanyarként is kezelhető. Az alapvető egyensúlyt a rugókkal és kanyarstabilizátorokkal állíthatjuk be, s finomíthatjuk azt az aerodinamikai tényezőkkel. A gázadáskor fellépő instabilitást kompenzálhatjuk a differenciálzár beállításaival. Mivel a gázra a kanyarcsúcson kell rátaposnunk, a legtöbb esetben túlkormányzottá válhat autónk, amit nagyobb értékű differenciálzárral tehetünk kedvezőbbé.

A rajt

Egy jó rajt helyezések sokaságát hozhatja számunkra, vagy éppenséggel kimaradhatunk az első kanyarban oly sokszor szokásos balesetből.
A rajtfelállás az időmérő edzésen kialakult sorrendet mintázza. A versenyzők ebben a rangsorban sorakoznak fel a kijelölt helyeken - mintegy cikk-cakkban úgy, hogy két egymást követő autó között (pl.: 1. és 2. hely) 4 méter van, s az egymás mögül indulók (pl.: 1. és 3. hely) 8 m-re helyezkednek el egymástól. A rajt lámpával irányított művelet, melyre a versenybíróság döntése alapján kerül sor. Egymás után (és egymás alatt) öt piros lámpasor gyullad fel, majd az ötödik működésbe lépése után 4-7 másodperccel az összes lámpa elalszik. Ez jelzi, hogy a verseny elindult.
Ha túl nagy fordulatszámot alkalmazunk, a kerekek kipörgését idézhetjük elő alacsony fordulatszám esetén viszont autónk túl lassan veszi fel a versenyképes sebességet. Legjobb, ha a fordulatszámot lehetőleg közepes szinten tartjuk - persze ezek csak akkor igazak, ha rajtautomatika nélkül vágunk neki köreinknek.
Manapság - a kerekek pörgésének megakadályozása végett - a pilóták a rajtautomatika segítségével rajtolnak. Ez az elektronikusan (szoftveresen) vezérelt szerkezet teszi lehetővé, hogy a lámpák felgyulladásakor a gázpedált a padlóig nyomva felpörgessük a motort úgy, hogy közben semmi dolgunk, hiszen az autó áll (majdnem úgy, mint üresben), azonban a motor - az elektronika által vezérelve - nem pörög túl. A fények elalvásakor egy gomb megnyomásával a program kiválasztja az elinduláshoz szükséges fordulatszámot, miközben kerekeink - a technikának köszönhetően - nem pörögnek ki. Eztán az autó (vagyis a szoftver) a gázadásnak megfelelően automatikusan felváltogat (vagy gázelvételkor éppenséggel lefelé), pont úgy, mintha versenyautónkban teljesen automata váltó működne. A rajtprogramot az első fékezés szakítja meg. Innentől kell a pilótának átvennie a vezérlést.
Amennyiben nem pole position-ból (első helyről), vagy az első sorból indulunk, tekintettel kell lennünk az előttünk álló versenyző(k)re is. Nem árt figyelemmel kísérni a versenyzőtárs kerekeinek viselkedését, hiszen csak akkor kezdhetünk nagyobb gázt adni, mikor annak kerekei már nem pörögnek túlzott mértékben. Ellenkező esetben könnyen utolérhetjük az előttünk állót, mivel a pörgő kerekekből arra következtethetünk, hogy versenytársunk masinája nem a kellő mértékben gyorsul. Ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, legjobb esetben az első szárnyunk bánja, vagy ami rosszabb: felfüggesztésünk rongálódik meg - nem beszélve versenyzőtársunk autójának hátsó részéről, s a sportszerűtlen viselkedésről.

Ha csak tehetjük, helyváltoztatást (a kormány bármilyen irányú elfordítását) csak azután végezzünk, miután meggyőződtünk róla, hogy a nyomatékot az útra transzportáló hátsó kerekeink a kipörgést abbahagyták - tehát felvettük, „eltaláltuk” a megfelelő fordulatszámot -, hiszen pörgő és hideg kerekekkel is előfordul, hogy „körbe nézünk a pályán”, nemhogy akkor, ha még kormányzunk is. A rajtprocedúra során - a felvezető körtől a piros lámpák kialvásán keresztül egészen a verseny első néhány körének a végéig - folyamatosan nő a pilóták pulzusszáma. Ilyen esetben könnyen előfordulhat, hogy a megnövekedett adrenalin szint miatt a reflexek a szokásostól eltérően működnek. Ilyenkor, főként a rajtnál szükséges önmérsékletet magunkra erőltetni, s inkább néhány ezred, századmásodperccel később reagálni, mint ahogyan azt érezzük, hiszen a pályába épített szenzorok jelzik a korai rajtot a versenybíróságnak, s ennek minden esetben büntetés a vége.

Az ideális (verseny)ív

Egy kanyar vagy a teljes pálya leggyorsabb vonalvezetése, ami korántsem jelenti azt, hogy az megegyezne a legrövidebb vonalvezetéssel, hiszen az első időben, míg a második pedig távolságban tekinthető rövidebbnek.
Az ideális ív megtalálásának az a célja, hogy a legkevesebb időveszteséget könyvelhessük el fékezéskor (a lehető legkésőbb taposhassunk a fékbe), s hogy a kanyarokból kijövet a legjobb kigyorsítás érdekében a megfelelő pillanatban adjunk megfelelő mértékű gázt. Az egyes pályákon (főként ha vannak különböző betétversenyek is) a versenyhétvége során remekül kirajzolódnak az ideális ívek, hiszen az abroncsok a bejárati útvonalon igen nagy mennyiségű gumit hagynak az aszfalton.
Az ideális ív szélessége azonban igen tág keretek között mozog. Adódik ez abból, hogy minden pilótának más és más a vezetési stílusa, amelyhez az autó viselkedése beállításra kerül. Egy késői fékezést lehetővé tevő beállítás, vagy éppen egy kanyarokra hangolt autó eltérő kanyarvételi technikát biztosít, mint az, amely az egyenesekben viselkedik hatékonyabban.

Az egyenesekben vagy a nagyon gyors kanyarokban általában mindenki ugyanazon a vonalon halad. Ezért van az, hogy a kanyarokban a gumik által felrajzolt ideális ív szélesebb, mint pl. a célegyenesben.

2009. április 19, 07:46
Válasz #8

F1Andris

  • *
  • Információ Nem elérhető
  • Forma-1 Világbajnok
  • Törzstag
  • Hozzászólások: 3581
  • "Be on the edge"
    • Profil megtekintése
    • f1gp.hu
A VEZETÉSTECHNIKA ÉS A VEZETÉSI STÍLUS

Mindenekelőtt azt kell tisztáznunk, hogy miért is száguldoznak az autóversenyzők (vagy, hogy a játékos kedvűek miért gyilkolják a billentyűzetet - vagy mást - autós szimulátor élvezete közben)...
A cél - s ez most felettébb egyszerűnek tűnik - másoknál jobb időeredmény elérése.
Ezt a versenyhétvége egy szekciójában két alapvető összetevő határozza meg: a pályára hangolt autó (a megfelelő beállítás megtalálása) és a vezetéstechnika. Ezek szoros összefüggésben állnak egymással, hiszen a pilóta saját vezetési stílusához kell beállítani a versenygépet, mivel egy a kocsiját agresszív módon "terelgető" versenyző nem érne el olyan eredményt a megfontolt, nyugodt stílusban vezető pilóta autójával, mint a sajátjával. És így van ez fordítva is.
A fent említett két, fontos összetevő a teljes versenyhétvégét tekintve kiegészül a helyes taktika megválasztásával is; szimulátor játék esetén pedig a vezérlés módját is figyelembe kell vennünk, hisz egészen más kormánnyal, billentyűzettel vagy joypaddal játszani - hogy csak a legfontosabbakat említsem.

Kormányzottság, sajátkormányzottság

Főként az autó kanyarban történő viselkedését leíró fogalom, mely különböző tulajdonságok összességét foglalja magában. Ezen tulajdonságok határozzák meg azt, a pilótától megkövetelt - többségében kormányzási - korrekciót, mely a legtöbb esetben az autónk feletti uralom visszaszerzése érdekében történik. A kormányzottsági mutatók elsősorban a versenyautó járműszerkezeti sajátosságaiból vezethetők le, hiszen a súlypont elhelyezkedése, a futómű tulajdonságai és beállításai, de még a lengéscsillapítása is (és nem utolsó sorban aerodinamikai kiképzése) befolyásolhatja azokat akár pozitív, akár negatív irányban.
A legjóindulatúbb effajta tulajdonság a középút: a neutrális (semleges) kormányzottság. Kormányzási korrekciót gyakorlatilag nem igényel, az autó arra megy és oly mértékben, amennyire a pilóta a kormánykereket elfordítja. A civil életben az igényes konstrukcióknál, összkerékhajtásnál fedezhető fel, a formula autók versenyein azonban ritka, mint a fehér holló.
Beállításaink elkészítésénél két fontos kifejezést, s azok tartalmát, milyenségét kell megismernünk: az alulkormányzottság és a túlkormányzottság fogalmát. Mit is takar e két alapvető meghatározás?

Az alulkormányzottság (The Understeering)

A szélsőséges esetet alapul véve és igencsak egyszerűen fogalmazva: hiába tekerjük a kormánykereket, az autó eleje nem fordul, csak tolja kifelé az orrát. Ekkor a kanyarbejárathoz nagy sebességgel érkező vagy a kanyarkijáratnál túl hamar kigyorsítani próbáló autó első kerekeinek tapadása (vezetőereje) lecsökken vagy éppenséggel megsemmisül, s a versenyautó az első kerekeinél fogva csúszni kezd a kanyar külső íve felé.
A pilóta szemszögéből vizsgálva azt jelenti, hogy a kanyarív tartásához nagyobb kormányelfordításra van szükség, mint amekkora a kanyarodási sugár alapján elméletileg elegendő lenne.
Szakszerűen kifejezve: az autó kormánykerekének rögzített állása esetén a kanyarban a gép növekvő sugarú spirálíven halad. Lényegét tekintve az alulkormányzott autó használata veszélytelenebb versenyzést tesz lehetővé, mint egy túlkormányzotté, ám "helytelenül" alkalmazva igencsak nagy időveszteséget okoz. Jellemző rá, hogy az első oldali kerekek igen nagy mértékben, olykor már károsan kopnak.

Túlkormányzottság (Oversteering)

Az eképpen beállított autó kormányzáskor a kelleténél jobban tart a kanyar belső íve felé. Elemezve: a kanyar bejáratához túl nagy sebességgel megérkező, vagy a kanyarkijáratnál túl hamar kigyorsítani szándékozó autó hátsó kerekeinek tapadása lecsökken vagy teljesen megsemmisül (megszűnik), s ilyenkor az autó úgymond "kifarol", kitör, kisodródik a hátulja. Helytelen alkalmazás esetén ez azt eredményezi, hogy a versenyző a "kelleténél" többször pördül meg. Ezt is fogalmazzuk meg szakszerűbben: a kormánykerék rögzített állása esetén a kanyarban az autó csökkenő sugarú spirálíven halad. A pilóta szemszögéből az ív tartásához kisebb kormányelfordításra van szükség, mint amekkorára a kanyarodási sugár alapján elméletileg szükség lenne. (Az alábbi "jótanácsokat" javallott a tájékoztató elolvasását követően alkalmazni, hiszen ezek a leírtak megértése nélkül vajmi keveset érnek...)

Mi a teendő abban az esetben, ha autónk túlzottan alulkormányzott?

Ekkor nincs elegendő tapadásunk a masina elején, melynek orvoslására számos megoldást találunk:
Alulkormányzást aerodinamikailag a kevés első, vagy a túl nagy hátsó leszorítóerő, illetve a túl nagy első, vagy a túl alacsony hátsó utazómagasság eredményez. (Ez utóbbi szabályozza a kocsitest alatti légáramlatot.)
A hatást mechanikailag a túl kemény első, vagy a túl lágy hátsó felfüggesztés-beállítások eredményezhetik. A felfüggesztés fogalma alatt itt alapvetően a rugókat, a lengéscsillapítókat és a kanyarstabilizátorokat vegyük figyelembe, ám ezek összességében a későbbiekben részletesebben is elemzésre kerülnek.
Alulkormányzottság esetén általában lágyítani kell az első felfüggesztést, vagy ha ezen túl is segítségre szorulunk, keményítjük a hátulját. A szárnyakkal manipulálva növelni kell az első kerekekre ható leszorítóerőt (az első szárny dőlésszöge kapjon nagyobb értéket), illetőleg csökkentsük a hátsó részen.
Ha beállítással már nem tudjuk enyhíteni az alulkormányzottságot, csak egy dolgot tehetünk: csökkentjük a kanyarsebességet, de nem fékezéssel, hanem egyszerű gázelvétellel, s utána kissé ellenkormányozzuk az autót. Így kevésbé érezzük az alulkormányzottság hatását, és abból adódóan, hogy kisebb íven vesszük a kanyart, viszonylag kevés időt vesztünk.

Mit tegyünk túlkormányzottság esetén?

A túlkormányzottságot előidéző okok vizsgálata előtt először is meg kell különböztetnünk autónk effajta viselkedését a gyors és lassú kanyarokban, majd tulajdonképp ugyanazokat a szabályokat kell szem előtt tartanunk, melyek az előző szakaszban kerültek megfogalmazásra - csak épp fordítva.
Túlkormányzottságot aerodinamikailag a túl nagy első, illetőleg a túl kevés hátsó leszorítóerő okoz. Ugyanakkor az utazómagasság beállítása is hatással van erre a tulajdonságra: az autónk eleje a kelleténél alacsonyabban van, vagy a hátulja túl magasan. A mechanikai beállítások a következőképp idézhetik elő: felfüggesztésünk elöl lágyabb, vagy hátul keményebb a kellő szintnél.
A túlkormányzottság kiküszöbölése érdekében tegyük lágyabbá a hátsó felfüggesztés elemeit, ekképp növelve a hátsó kerekekre jutó terhelést. Oly módon is egyensúlyba hozhatjuk autónk viselkedését, hogy keményebbé tesszük az első felfüggesztés elemeit; ezáltal csökkentve az első kerekekre ható terhelést. Amennyiben még az aerodinamika adta lehetőségeket is kihasználhatjuk, túlkormányzott autó kiegyensúlyozására növeljük a leszorítóerőt hátul, vagy éppen csökkentsük elöl.
Túlkormányzottság esetén a jellemző reakció, hogy a pilóta fékezéssel kívánja enyhíteni azt. Ez viszont a hátsó kerekek további tapadásvesztését okozza, s az autó keresztbe áll, vagy éppenséggel megpördül. A fékezés nélküli sebességcsökkentés a hátsó kerekeken redukálja a csúszást, viszont nagyon nagy időveszteséggel jár. Ha beállításokkal már nincs lehetőségünk ezt a hatást enyhíteni, inkább enyhe (enyhébb) gázadással próbáljuk meg autónkat a kanyar ellentétes oldalára terelgetni. Ahogy az autó visszanyeri a tapadását, elkezd a helyes irányba menni.

Megállapíthatjuk tehát, hogy e ponton nem az annyira jól ismert szófűzést kell szem előtt tartanunk, mely szerint: tanulni, tanulni, tanulni... Másítsuk meg a szlogent: tesztelni, tesztelni, tesztelni...

Hasonlítsuk össze egy kicsit a közúti vezetést a versenypályán végbemenő történésekkel!
Az első esetben a könnyebb kezelhetőség és egy enyhe fokú túlkormányzottság a jellemző vezérfonal, míg a versenyautóknál a nagy sebességnél jelentkező kezelhetőség és a kanyarkijárati íveken megjelenő leges-legjobb kigyorsítás a mérvadó. Másként idebiggyesztve: hatékony hátsó beállítás és semleges kormányzás.
Azonban az előzőekben leírtakból adódóan nem hagyhatjuk ki a pilóta vezetési stílusát, hiszen ezen stílusok két, meghatározó csoportba oszthatók (sorolhatók): egy részük szereti, ha autója túlkormányzott (ide tartoznak, akik a kanyarokba későn fordulnak be és ugyancsak későn gyorsítanak ki), akik "berakják" versenyautójukat az ideális ívre, majd gázadással és ellenkormányzással csúsztatják azt egészen a kanyar kijárati ívéig. Effajta vezetési stílus jellemzi például a raliversenyzőket is.
Másikuk az alulkormányzott paripát kedveli, hiszen ők korábban fordulnak rá az ideális versenyívre, és hamarabb is gyorsítanak ki. Tehát finomabban vezetik rá a kocsijukat a versenyvonalra, majd "gépészkednek", hogy autójuk a legkevésbé se csússzon meg. Eképp lehetséges, hogy két, ugyanazon istállóhoz tartozó versenyző beállítása szinte teljesen különböző, s itt kap főszerepet a tartalékautó beállítása...
Egy jó pilóta azonban képes arra, hogy egyszerű gázadással, fékezéssel, vagy éppen a megfelelő időben végrehajtott korrekcióval kiprovokálja, hogy az alulkormányzottá beállított versenyautója épp akkor és pont ott túlkormányzottként viselkedjen - csupán csak a vezetési technikáját változtatva. Meg kell azonban jegyezni, hogy saját vezetési stílusunkat csak igen indokolt esetben adjuk fel, hiszen csak így, következetesen tudjuk módszeresen kitapasztalni, hogy miként állíthatjuk autónkat magunkhoz.
A gyakorlás alatt megtörténhet például, hogy egy-egy tesztnap elején - főleg az első néhány körben - túl korán fékezünk egy kanyar előtt, majd olyan érzésünk támad, hogy kanyarvételünk túl lassú, s a kelleténél hamarabb eszközöljük a kigyorsítást. Ennek eredményeként a kanyar kijáratában még a lehetetlenül semlegesre beállított autó is alulkormányzottként viselkedik.
Hasonlóan igaz ennek fordítottja is. Az alapjában véve "tüzes" pilóta - már csak saját természeténél fogva is - későn fékez a kanyarok előtt, mely miatt erőskezűen kell bánnia a kormánnyal is. Ebből kifolyólag a szokásosnál később gyorsíthat ki, s a kanyar közepén nagy esély adódik a túlkormányzottság érzetére.
Ezen példák persze csak a végleteket ábrázolják, s majdhogynem ügyetlenségnek is nevezhetnénk a vázoltakat, hiszen az effajta vezetéstechnika azt eredményezi, hogy a versenyző kimegy a boxba és az ok-okozati összefüggést összekeverve úgy állítja (állíttatja) be az autóját, hogy az a legkevésbé sem fekszik még saját magának sem.
E ponton a precizitás a legfontosabb. A precizitás, melynek segítségével eldönthetjük: túl korán vagy túl későn kormányoztunk-e; a kanyar közepét elhagyván, vagy azt megelőzően engedtük-e fel a fékről a lábunkat; a gázra gyakorolt hatásunk kevés volt, erőteljesen alkalmaztuk-e, vagy éppen már a brutalitás határát súrolta; s egy esetleges hiba után gyorsan visszaszereztük-e az uralmat autónk felett, vagy megítélésünk szerint már csak késve...

Az erőcsúsztatás (Power Slide)

Alkalmazásakor olyan nagy mértékű teljesítmény kerül a hátsó kerekekre, minek következtében a jármű hátsó része kifelé indul el (mint a raliban), mindeközben a pilóta olyan fordulatszámon tartja a motort, hogy a versenyautó maradjon a kiprovokált, ferde szögben, s így járja be a kanyart.
Ebben az esetben az autóversenyző szándékosan teszi túlkormányzottá a gépet, majd ugyanabban a helyzetben tartja. Több gázadással a kocsi megpördül, kevesebbel visszaáll a versenyívre. Ez a vezetési technika általában laza, csúszós talajon alkalmazható (főként az említett raliban), hiszen száraz, beton vagy aszfalt felületen igen nagy teljesítményt és mindemellett nagyfokú vezetői készséget igényel. Meg kell jegyezni, hogy elsőkerék meghajtású autóknál az erőcsúsztatás nem alkalmazható.

2009. április 19, 07:25
Válasz #7

F1Andris

  • *
  • Információ Nem elérhető
  • Forma-1 Világbajnok
  • Törzstag
  • Hozzászólások: 3581
  • "Be on the edge"
    • Profil megtekintése
    • f1gp.hu
F1-es autó beállítása




Egy mai Formula 1-es versenyautón szinte minden állítható: a lökésgátlók (lengéscsillapítók) keménysége, a felfüggesztés erőssége, a stabilizátorok rugalmassága, a szárnyak mérete, formája és meredeksége (dőlésszöge), a hűtés, a motor viselkedésének karekterisztikája, a kerékdőlés, a gumiabroncsok nyomása, az első és a hátsó kerekekre ható fékerő aránya és még egy sereg fontos és titkos apróság... Hát többek közt ennyi mindenről volt szó ezidáig. S ha mindez még mindig nem lenne elég, helyzetünket bonyolítja a választható gumikeverékek összetétele, a gumiköpenyek keménységi foka - a pálya vonalvezetésének és burkolatának, a boxutca hosszának, illetve az időjárási viszonyok függvényében.

Mindezeken túl biztosak lehetünk benne, hogy minden egyes Formula 1-es járgány az abszolút High-Tech határértékeinek megtestesülése - már akkor, amikor az a konstruktőrök fantáziájában megszületik, s mielőtt legelőször kifutna a pályára. Hónapokig folynak a szélcsatorna-kísérletek annak érdekében, hogy megközelítsék a leghasznosabb aerodinamikai formát és „kivallassák” a méretarányos modellt a benne rejlő lehetőségekről - azaz arról, hogyan lehet az majdan a különféle pályákhoz és az állandóan változó körülményekhez hangolni.

Egy F1-es autó beállítása tehát olyan speciális tudomány, amelynek teljeskörű ismerete csak néhány beavatottnak adatik meg... E könyv elolvasása után sem lesz senki gyorsabb pilóta, maximum megértheti a játék során végbemenő ok-okozati összefüggéseket. S ha azokat megértette, hozzájutott ahhoz, hogy olyan autót „készítsen” magának, amivel jobb, és jobb körök teljesíthetők.

Az alapbeállítások


Versenyautónkat (annak bonyolultsága miatt) nehéz feladat az adott pályára hangolni - pláne akkor, ha ezt ott a helyszínen kívánjuk az elejétől a végéig megtenni. Valljuk meg, erre a versenyhétvége teljes időtartamát tekintve vajmi kevés esélyünk lenne.

A beállítás munkálatai azonban már jóval a verseny előtt megkezdődnek. Ezek egyik része a tesztelés és a komputeres szimuláció, melynek során minden lehetséges adatot számítógépre visznek (az aerodinamikától kezdve a futóművön át a benzin-felhasználásig) - ezzel próbálván a lehető legközelebb kerülni a következő versenyhelyszínen alkalmazott beállításokhoz. Ehhez természetesen felhasználják  a pályáról a korábbi években szerzett tapasztalatokat (már ha nem új ringről van szó), számítógépes (telemetriai) adatokat is - amennyiben ez rendelkezésre áll. A képződött adathalmaz alapján dönti el egy kvalifikált csapat, hogy a szóbanforgó pályára milyen alkatrészeket visznek magukkal. A lassabb pályákra (mint Monaco vagy épp a Hungaroring) például egészen másféle szárnyakat csomagolnak be, mint a nagysebességű ringekhez - amilyen Spa, vagy épp Monza. Így aztán az autó a versenypályára érkezéskor szinte készen van, s a helyszínen már csak a finomhangolásokat kell elvégezni.

Ám ezek az apróságok a legfontosabbak!

Nemritkán megváltoznak az előző évi viszonyok; újraaszfaltozzák a pályát, vagy annak egy részét, de mostanában előfordul az is (egyre többször), hogy új versenyhelyszínt avatnak, mint pl. 2005-ben Törökországban, melyhez a szimulációkon kívül kézzelfogható adat nem áll rendelkezésre.

S ami a legfőbb: a korábbi tesztelések, versenyek óta továbbfejlesztették az autó (szinte összes) alkatrészét, ezért aztán a számítotthoz képest másképpen viselkedik minden (a rugózás, a lökésgátlók, a stabilizátorok - és tulajdonképp az egész autó), mint az elmúlt év(ek)ben.

Az autóversenyzés alapszabályát újra említve: csak apránként, lépésről lépésre szabad kísérletezni, ezért a mérnökök soha nem változtatnak meg egyszerre két dolgot, mert minden alkatrész befolyásolja az összes többi működését... Ha nem így tennék, lehetetlen lenne megállapítani, milyen változtatás milyen hatással járt - mi javított és mi rontott az autó viselkedésén... Hát ez az, amiért egy versenyhétvége időtartama (tesztek, szabadedzések, időmérők) nagyon kevés időt biztosítanak a jó beállítás megtalálásához.

Autónk játékokban történő „megregulázására” két alapvető lehetőségünk van: szerzünk egy „jó” setup-ot és azzal bíbelődünk, hogy azt magunk vezetési stílusára alakítsuk; vagy rengeteget tesztelünk az adott pályákon, kialakítjuk a legmegfelelőbb beállításokat, majd a versenyhétvégén jöhet annak finomítása.

Az előbbit nem ajánlanám... Rengeteg „szuper” setup létezik a világhálón is, azonban azokat mind egy-egy ember fejlesztette ki. Ember, aki a saját maga kormányrángatásához idomította versenygépét. A nagy számok törvénye alapján egészen kis esélye van annak, hogy valaki olyan setupot találjon, amelyik épp saját vezetési stílusához idomul. Meg akkor miért is lett bepötyögve eme nem kevés sor?

Ahhoz, hogy ne „csak” terelgessük autónkat, hanem tudásunk legjavát hozva, a tőlünk telhető legjobb időeredményt érjük el, (főként a szimulátorok világát tekintve) egyetlen út vezet: az elkövetkező versenyhétvége pályáján a lehető legtöbb kör megtétele; rengeteg gyakorlás és a beállítások milliónyi kombinációjának próbálgatása.

Úgy gondolom, hogy az előzőekből érthető: az időmérés előtti edzéseken miért kell olyan keményen dolgozniuk a mérnököknek és a szerelőknek (természetesen a pilóták egyéni visszajelzései alapján).

S bár „számtalan” percnyi edzés van az időmérő előtt, a legjobb, legszervezettebb csapatoknak mégis rendelkezésükre áll már pénteken a közelítő elképzelésük arról a beállításról, amit a versenyen alkalmaznak majd. Ezeknél a csapatoknál a szeombat reggeli és délutáni munka már kizárólag az időmérő edzés eredményességéért folyik - no meg persze eközben folyamatosan vizslatják az időmérő és a verseny alatt „felbukkanó” időjárási helyzetet, hiszen az is óriási kihatással lehet a végső eredményre.

Az edzések első köreiben a pilóták az aerodinamikát és a különböző légterelőket próbálják. Megvizsgálják, hogyan viselkedik az autó a kanyarok bejáratánál, a középső részén és a kigyorsításoknál. Elemzik, hogy milyen reakciók tapasztalhatók a pályahibákon, a szegélyeken és a rázóköveken.

A versenymérnökök és a pilóták ezek után az összes kör összes méterét (de lehet, hogy centiméterét) átbeszélik, miközben megvizsgálják a telemetria adatait is, hiszen a versenyautó minden lényeges pontján érzékelők vannak, s ezek adatait komputereken rögzítik, melyek igen árulkodó számsorokkal, grafikonokkal szolgálnak. Nagyon szimplán fogalmazva: ez a Formula 1 hazugságvizsgálója... Nagyon nehéz a számokkal és a grafikonokkal vitatkozni... Ha elhagytuk a pályát, akkor elhagytuk; ha az autó működéséhez mérve nem a megfelelő gázadást alkalmaztuk, akkor az úgy volt; ha pedig a kelleténél később fékeztünk, s ez a fékeket a tűréshatárnál jobban túlhevítette... háááát... el kell fogadnunk...

Nos, ezeket a nyers tényeket kell összevetni azzal, amit a pilóta a „hátsó felével” érzékelt. Ezután hajtják végre a kívánt módosításokat és a következő körökben már a változást vizsgálják.

Akkor mi is az az alapbeállítás?

A setupokkal való foglalatoskodás, és eme tájékoztató elkészítése során a témában számos fórumot látogattam és olvastam az ott megjelenő hozzászólásokat. Hogy mi a jó beállítás, arról megoszlanak a vélemények, ám gyakran olvasható afféle tanács, hogy „használd XY setup pack-jét, mert nekem az vált be, azzal ennyit és ennyit elértem”.

Ahogyan azt viszont nem túl sokkal ezelőtt lejegyeztem: ez az eshetőség csak - és csakis - abban az esetben igaz, ha a beállítás készítőjének, s az azt használónak a vezetési stílusa jócskán közelít egymáshoz - vagy ne adj’ Isten megegyezik (bár ezt kétlem...).

Lehet tehát egy „XY setup” a pályához mérten a világ legjobban összeállított beállítása, ha azzal az alkalmazott „trükkök” homlokegyenest ellentétesek azzal, amit autónk terelgetése közben megkívánnánk.

Úgy vélem tehát, hogy a versenypályán használt, „személyiségünknek” legmegfelelőbb beállítás csakis rengeteg munkával, gyakorlással, tanulással érhető el. Persze itt csak magunkra, „halandókra” gondolok, akiknek ritkán adódik meg, hogy „hús-vér” F1-es autót vezessenek - inkább csak a szimulátorokon nyomjuk a köröket.

A tesztbeállítás

A Formula 1 nemzetközi mezőnyének egyik legfontosabb feladata a tesztelés...

Itt válik nyilvánvalóvá, hogy a kiötlött, majd később megvalósított konstrukció a valóságban hogyan is viselkedik a pályán. Különböztessük most meg a nagydíjak hétvégéjén zajló - éles - gyakorlásokat, s a nagydíjak közötti, hivatalosan elfogadott, „általános” teszteket! Bár tulajdonképp mindkettő feladata egy, és ugyanaz: az autó legmegfelelőbb behangolásának megtalálása, azonban az általános tesztekre - szimulátor gyilkolása közben - korlátlan lehetőségünk van.

Mint az nem sokkal ezelőtt olvasható volt, fontos, hogy az adott pályára legalább félkész beállítással érkezzünk, s hogy azt a lehetőségeinkhez mérten a helyszínen továbbfejlesszük. A hétvége (ma már) a pénteki tesztekkel, kétszer másfél órás „körözgetéssel”, kezdődik, majd szombaton a délelőtti szabadedzéssel folytatódik, melynek időtartama 1 óra. Innentől már csak a szombat délutáni időmérő edzés áll rendelkezésünkre (a legjobb esetben úgy 8-12 környi időtartam erejéig), hiszen eztán (kivéve a jótékony esőzést) az autókon tilos beállítást változtatni, s vészesen közeleg a verseny... Ne feledjük, hogy az ezt (mármint a versenyt) megelőző bemelegítő körök csupán arra elegendők, hogy vezetési stílusunkat többek közt az aktuális pálya- és levegő hőmérséklethez igazítsuk.

Látható, hogy egy komplett hétvégén érdemi munkára csupán mintegy öt órácska áll rendelkezésünkre - ezért szükséges a pilótáknak mindennél jobban ismerni, hogy valamely tényező módosítása hogyan igazítja az autót a megkívánt módon a nagydíjsorozatban szereplő pályák vonalvezetéséhez. A korábbi adatok ismerete és a végső tesztek teszik lehetővé tehát, hogy megismerjük a saját egyéni stílusunknak megfelelő beállításokat, s a tőlünk elvárható legjobb teljesítményt hozzuk ki a behangolt autóval. Következetesen ismerni kell, hogy az egyes beállítás-módosítások hogyan hatnak a köridőkre. Magyarán: ha egy pilóta csak a 95 %-os teljesítményt hozza, egy hajszálnyi módosítással növelhető a végsebesség, mellyel javulhat a köridő. Mindezek után aprólékos munkával meghatározhatók a további beállítások; választható kevesebb üzemanyag, puhább gumi, s máris várhatjuk a pilóta 100 %-os teljesítményét.

Ismételjünk egy kicsit: amikor az autó kezdeti beállításait pályaspecifikusan meghatározzuk, mindig előtérbe kell helyeznünk az autó karakterét, s viselkedését a pálya különböző pontjain. Az autóbeállítás eme része szinte rutinszerű, s a főbb alkatrészek durva beállítását jelenti. Egy rövid példa hogyan kezdjünk neki:

A legnagyobb elérhető sebesség meghatározása: az első megtett körökben be kell lőnünk az autó maximális sebességét a hátsó szárnyak beállításával és a sebességváltó fokozatainak körülbelüli megállapításával. Az első szárny beállítását először határozzuk meg a hátsó szárnyéval megegyező dőlésszögre. A váltót a legmagasabb és a legalacsonyabb sebességfokozat beállításával kezdjük, majd nagyjából határozzuk meg a köztes fokozatok arányát.

A fékbeállítás: a fékerő elosztást úgy határozzuk meg, hogy a pálya leglassabb kanyarjában - kemény fékezés esetén - biztosítson megfelelő fékezési stabilitást.

Felfüggesztés (utazómagasság): ez az a pont, ahol már figyelembe kell vennünk a telemetriai adatokat is. A rugók nyers megválasztása ebben az esetben az autó kezelhetésétől függ, s minden esetben a  pálya adottságaihoz kell hangolni azokat.

Kezelhetőség (durva beállítás): a lengéscsillapítókat hagyjuk az alapbeállításon, s inkább a rugókra és a kipörgésgátlókra koncentráljunk úgy, hogy az utazómagasság értékét mindig figyelemmel kísérjük. A guminyomás és az ívelés beállításai csak ezen fázis után, minden itt felsorolt beállítás után válnak igazán fontossá. Az első oldali tapadás beállításában - majd az alapbeállítások meghatározása után - az első szárnyak dőlésszögének meghatározása lesz segítségünkre. A differenciálzár értékének pontos beállítása a gázadáskor fellépő erők elosztásának pálya adottságokhoz történő hangolásában játszik igencsak fontos szerepet.

Kezelhetőség (finombeállítás): amikor a durva beállításokkal végeztünk, kezdődhet a lengéscsillapítóval való játszadozás, mely alapvetően meghatározza az autónak a pálya különböző részeihez történő alkalmazkodását. Azért, hogy a kanyarbemeneti és kijárati tulajdonságokat felmérjük, először a lengéscsillapító lassú reakcióival kell kísérleteznünk. Majd ezek után - a lengéscsillapító gyors reakciójának beállításával - hangolhatjuk be a kerékvetőkön és a buckákon való áthaladás tulajdonságait. A súlyelosztás pedig a legvégső pont egy autó beállításában annak meghatározására, hogy az összeségében hogyan viselkedik egy teljes kör megtétele alatt.

Ahhoz, hogy a pilóta személyiségéhez legmegfelelőbb beállítást megtaláljuk, szinte kötelező feljegyezni a korábbi beállításokat, hogy azokra bármikor visszatérhessünk, hiszen nem ritkán olyan módosításokat eszközlünk, melyek nincsenek túl jó hatással a köridőkre. Ez a Formula 1-ben megszokott és elvárt dolog, azonban az alkatrészek viselkedésének megismerése folyamán ez egyre kevesebbszer fordul elő, s a beállítás folyamatának lejegyzése időről időre kisebb üggyé válik.

Újfent meg kell említeni, hogy egyszerre csak egy összetevő beállításait változtassuk, hogy aztán kielemezhessük, az milyen hatással volt a teljesített körünkre. Ha időnk engedi, minél több szélsőséges beállítást alkalmazzunk az autónkon annak érdekében, hogy megismerjük, a különböző fokozatok milyen mértékben befolyásolják masinánk teljesítményét. Még ha a módosítások hatásának mértéke túl nagy is, megérthetjük, hogy kisebb és kisebb lépésekkel hogyan érhetjük el a pályával leginkább összahangban lévő finomhangolást. Alapvető kívánalom, hogy egy alkatrész pontos beállításának olyan hatása legyen, hogy az már szinte komfortérzetet nyújtson az autózás során.

Tudom, hogy a felsorolt alapelvek alkalmazása túl nagy időbefektetésnek tűnik, de higgyük el, a későbbiek során megtérül. Tapasztalati úton egészen egyszerűen felmérhető, hogy egy megfelelő alapbeállítás létrehozása mekkora segítségünkre lesz a versenyhétvége második napján, amikor már csak arra kell törekednünk, hogy az autó kezelhetőségének finomításán dolgozzunk. A tesznapok végén pedig még világosabbá válik, hogy autónk teljesítőképessége miként változott azzá, amilyen a vezetési stílusunknak leginkább megfelel.

Ahhoz, hogy olyan autót alkossunk, mely szinte tökéletesen reagál kormánymozdulatainkra az szükséges, hogy a fent leírt változtatásokat (s ezt nem lehet elégszer leírni) mindig apró lépésekben, fokról-fokra végezzük el.

Néhány aranyszabály:

- az első terelőszárny dőlésszöge mindig nagyobb, mint a hátsóé;
- fékerőt minden esetben az autónk eleje felé toljuk;
- váltóáttételnél nem lehet hirtelen, nagy ugrásokat beállítani, mert autónk nem gyorsul majd kellőképpen;
- minél kisebb a rugóút határoló gumibakok (packers) mérete, annál magasabbra kell helyezni az autót az aszfalthoz viszonyítva (nagyobb utazómagasság);
- a rugók beállításainak értéke mindig nagyobb elől, mint hátul;
- az autó hátulja mindig magasabban van (az utazómagasság itt kapjon nagyobb értéket);
- az anti-roll bar beállításának értéke elől mindig (sokkal) nagyobb;
- kemény felfüggesztés esetén kerülni kell a szegélykövek használatát.

 


Weblap Olcsón! PC Szaki Most! specitool.hu
Finom17.com
mora, sopron, biorezonancia, homeopatia, colon, akupuntura
starbug -
Tudomány, sztárok, érdekességek