Szia Mindenkinek...
Köszönöm a szurkolást, de azt hiszem, hogy egy ideig nem lesz rá szükségem...
És most előre bocsánatot kérek, de kiöntöm a szívemet, mert nagyon, de nagyon szomorú vagyok,és jól esik leírni, elmondani nektek. Nektek, akiket szinte alig ismerek, mégis rengeteg biztatást kapok tőletek.
Hétvégén lett volna életem talán legfontosabb versenye, ha ezt megnyertem volna, akkor már biztosan én lettem volna idén a bajnok, mert annyi előnyöm lett volna, hogy nem tudták volna behozni a többiek... Ha most vasárnap megnyertem volna a versenyt, akkor szezon vége előtt 4 versennyel én lettem volna a bajnok. Erre a napra készültem, amióta csak az eszemet tudom. Más kategóriában már voltam bajnok, Olaszországban nyertem már 3 bajnokságot, de ez Európa-bajnoki cím lett volna...
Azt is el kell mondanom, hogy a csapatunk 2006-ban nagy tragédiát élt meg. Az akkor 17 éves csapattársam, Dolányi Tibike az egyik versenyen életét vesztette. Tibivel nemcsak csapattársak,hanem legjobb barátok is voltunk. 10 éves barátság volt köztünk, jóban-rosszban, hatalmas lelki segítség volt nekem, a hét mindennapján együtt edzettünk,teszteltünk,versenyeztünk. Versenyek közben nem ellenségek voltunk, hanem riválisok, ugyanúgy tudtunk örülni a másikunk sikerének, győzelmének, mint a sajátunknak. Mielőtt meghalt volna, akkor ígértük meg egymásnak, hogy addig megyünk a versenyzés ranglétráján felfelé, ameddig csak lehet. Amikor meghalt, úgy döntöttem, abbahagyom a versenyzést. Túlságosan összetörtem lelkileg. Szögre akasztottam a versenyruhát, a sisakot, és azt mondtam: köszönöm, ennyi volt. Két hétig bírtam. Két hét múlva visszamentem versenyezni, mert nem tudom abbahagyni, velem született, bennem van, ezzel együtt kell élnem. Nagyon nehéz volt minden. Az egész csapat feladta lélekben a versenyzést, borzasztó volt.Senkinek sem kívánom, hogy átélje akár csak a töredékét annak, amit nekünk átkellett élnünk.
Az idei bajnoki címemet neki ajánlottam volna, ha tegnap nem szenvedtem volna balesetet. Az egyik barátommal motorral igyekeztünk edzésre, amikor az M1-es autópályán egy autós kb 120-szal elsodort minket. A lábam beszorult a motor alá, és több mint 10 méteren keresztül csúsztam motorral együtt. Nem veszítettem el az eszméletem, mindenre emlékszem. A haveromnak semmi baja sem lett, kificamodott a bokája, de ennyi. Odajöttek hozzám, kérdezgettek, én pedig mondtam, hogy nem érzem a lábam. Nagyon megijedtem, azthittem lebénultam, azért nem érzek semmit. Levették rólam a motort, ekkor már egy jókora vértócsában feküdtem. Becsuktam a szemem, próbáltam elviselni a fájdalmat, amihez már nagyjából sajnos hozzászoktam, mert sok gokartos baleseten vagyok már túl, de ez akkoris iszonyú volt. Egyszer éreztem, hogy valaki felültetett. Hiába tiltakoztam, hogy hagyjon fekve, felültetett, mert esés közben szétharaptam a számat, és ömlött belőle a vér, és attól félt, hogy megfulladok. Mondtam, hogy fektessen vissza, majd oldalrafordítom a fejem, ha tudom, ha meg nem, akkor meg majd lesz valahogy, csaknem fulladok meg. Visszafektettek...A mentők gyorsan a helyszínre érkeztek. Iszonyatosan fájt mindenem. Az autós, aki elsodort minket, annyit csinált, hogy megállt nemsokkal előttem, odajött, megkérdezte jól vagyok-e, mondtam neki, hogy: ohh..csodálatosan... nagyon fáj mindenem. Erre azt mondta okés, beült a kocsiba és elment... Ennyit erről...
A mentősöktől kaptam egy gallért a nyakamra, majd óvatosan levették a sisakom, a maszkom, meg a nagyja ruhákat, amiket lekellett venni. Kaptam fájdalomcsillapítót, nyugtatót, és még kitudja miket. Az egyik mentős szétvágta a motorosoverallomat a lábamnál, és annyit mondott: "Aztakurva..." Szólt a másik mentősnek, hogy menjen oda. ő nem mondott semmit, csak nézett, és az arckifejezéséből tudtam, hogy valami nagy baj van. Beraktak a mentőbe, és rohantak velem a kórházba... Arra még emlékszem, hogy kaptam altatót, ma reggel pedig a kórházban ébredtem. Bejött az orvos, és elmondta, hogy a bal térdemnél az összes létező izomszalag, izom, izület, tehát konkrétan MINDEN szétszakadt. Azt mondta, egy ideig nem tudok majd járni, és ezer és ezer műtét, operáció fog rám várni. Egy dolgot kérdeztem tőle: Mikor gokartozhatok újra? Azt mondta: Örüljek, hogy ennyivel megúsztam...
Szóval az idei szezonomnak, a bajnoki címemmel együtt lőttek... És utálom magam, mert ezt a bajnoki címet a volt csapattársam, Dolányi Tibike emlékének ajánlottam volna fel a díjkiosztón, ha sikerült volna bajnoknak lennem...